Akármit persze mégsem vehetek csupán az apróért, egy kétajtós szekrényt
például nem ér meg a parkolás, de hetven centiméteres képátlójú LCD televízióra
sem terveztem beruházni. Pechemre a környéken csak drága üzletek vannak. A
legolcsóbb talán egy szépségszalon, ahol néhány ezerért már rendelhetnék optikai
fülkorrekciót, csak hát az meg időigényes, a feleségem ráadásul így szeret, és
különben is, mit érek az aprópénzzel, ha túlléptem a határidőt? Három perc telt
el, mióta magára hagytam az autót, vészesen fogy az idő, egyszerre kell
gondolkodni és cselekedni, futok a keskeny járdán, versenyt az idővel, lelki
szemeim előtt már kifordult a keresztutcából a foszforeszkáló parkolóőr,
kegyetlen, mint egy vadászni induló nőstény leopárd a Discoveryn; ha előbb ér a
kocsihoz, nekem annyi. Forintban kifejezve négy napon belül néhány ezer, azon
túl a többszöröse.
És előbb ér oda!
Hiába rohanok lihegve, magasan lengetve a Gondolatok a méhek szaporításáról című
könyv kényszerű megvásárlása révén bejött apróból nyomtatott parkolócédulámat, a
nőstény leopárd gyorsabb volt. Game over!
Nagy levegőt veszek, pörög az agyam.
Mivel indítsak? Demszky? A kerület? A kormány? Gyurcsány? Kinek a jó édes
anyukája lenne most megfelelő a feltoluló érzelmek kifejezésre juttatásához?
Szegény parkolóőr már inkább hasonlít megszeppent gimnazistához, ha tudná,
visszagyömöszölné a büntetőjegyet a gépébe. Mit szólna, kérdezem, ha a
felbőszített autósok egyszer szétvernék az automatákat? Ez persze nem jó kérdés,
hiszen ha szétvernék, senki nem tudna jegyet venni, és akkor indulna csak be
igazán a parkolóbiznisz!
Mit szólna? – kérdezem
de rá kell jönnöm, teljesen fölösleges kérdezni, nem a
Vágó műsorában vagyunk. Ülök be a kocsiba, most veszem csak észre a szemközti
óriásplakátot. Arra kér, küldjek egy levelezőlapot, és írjam meg, miért szeretem
Magyarországot. Miért, szeretem?
2006. 12. 07. (X/49)
