évekkel ezelőtt láttam utoljára válogatott mérkőzést, kikaptunk valami
harmadik világbeli csapattól, akkor megfogadtam, hogy három évig nem nézek
magyar focit, most járt le az idő; be vannak majrézva; a szakkommentátor szerint
meglepte őket az ellenfél; elképzelem, ahogy fél órával a kezdés előtt kimennek
a pályára, és észreveszik, hogy kéttucat ismeretlen srác futkározik ismeretlen
mezben, kik ezek, Péter báű, ők az ellenfél, tudjátok, ma nem egyedül játszunk,
hát, ez tényleg meglepetés, ráadásul ott az a fehér színű fénylő tárgy, egészen
gömbölyű, ha feldobják pattog; na, fiúk, még egy meglepetés; Péter bá a
szünetben sem cserél, nyilván elégedett, lehet is, kaphattunk volna hatot is; a
másodedző szerint a fejekben kell rendet rakni; Palikám, a kisagyad elől
eltoljuk azt a régi ruhásszekrényt, így talán jobban fogod látni a társaidat; a
szakkommentátor azt mondja, a csapat kötelessége lázba hozni a közönséget; talán
könnyebben menne, ha kiosztanának pár ezer maláriavakcinát; közben a negyedik
gól is becsorog, a változatosság kedvéért a kapus lába között; most már örülök,
hogy vendégségben vagyunk; nemrég hallottam, hogy egy vidéki NB I-es csapatban
800 ezer forint prémiumot ígértek egyetlen győzelemért, vereség esetén pedig 300
ezret, de nem, ez nem lehet magyarázat, itt valami komolyabb okot kell feltárni;
tíz évvel ezelőtt azt rebesgették, hogy a kormány megbízásából támasztották fel
Bobbyt a Dallasból, hangulatjavító intézkedésként a Bokros-csomag
ellentételezésére; nyomon vagyok, ez a megfejtés, de attól ma már senkinek nem
lesz jobb kedve, ha megverjük a harmatgyenge norvégokat; találjatok ki valamit;
megvan, főnök, kapjunk ki, addig sem a kormányt szidják.
2006. 09. 08. (X/36)
