Elvégre mégiscsak a gyerek jövőjéről van szó. Esetünkben adva volt egy igencsak átlagos körzeti tanoda, valamint egy neves hazai pedagógusunk által működtetett alapítványi iskola, és nem utolsó sorban egy jó képességekkel rendelkező iskolaköteles gyermek. Menjünk a népszerű zseniképzőbe, döntött a család. A magániskolába, ahol évente egyetlen, huszonvalahányfős osztály indul, s ahol széleskör? szakembergárda tervezi meg előre, milyen személyiségekre, milyen szociális hátter? gyerekekre milyen arányban lesz szükség ahhoz, hogy jó osztályközösség, hatékony pedagógusi munka legyen a végeredmény. Mesterségesen összeállítják tehát a csapatot a tudomány jelenlegi állása alapján, meghatározzák például, milyen legyen a szegény-gazdag arány, hány vezéregyéniség legyen, hány halmozottan hátrányos helyzetű, hányféle beállítódás találkozzék stb. Mint amikor genetikailag akarunk összerakni egy tökéletes embert – jelen esetben egy tökéletes csoportot. Az elméletet aztán követi a gyakorlat: hosszas négyszemközti felvételi "beszélgetés" minden jelentkezővel, szülők kizárva, teljes koncentráció a gyerekekre, személyiségük feltérképezése minden lehetséges közvetett módon. Hogy végül előálljon a tuti nyerő csapat. A gyerek már a folyosói indignált légkörben határozottan közli, ő ide nem fog járni, lehet, hogy benn még rá is tesz egy lapáttal. Nem nehéz kitalálni: végül marad a hagyományos iskolaváltozat. Ismerősöm, egy főiskolai tanár, egyben a magániskola vezetőjének jó barátja, amikor összefutunk, aggodalmaimra úgy reagál: "Ne bánkódj, talán jobb is, hogy nem vették föl oda. Mert ha eddig nem volt deviáns egy gyerek, ott száz százalék, hogy az lesz."
Megnyugodva várjuk a szeptembert a százhúsz fős évfolyamon. (Takács Judit)
2003. 08. 01. (VII/31)
