Kezdjük egy kis történelemmel. Az „El Clásico” tulajdonképpen két világhírű spanyol labdarúgócsapat, az FC Barcelona és a Real Madrid bajnoki összecsapása, ám annál mégis sokkal több. Az első ilyen eseményt 1929-ben rendezték, eddig 222 esetben néztek egymással farkasszemet a csapatok, amiből 164 volt bajnoki mérkőzés, azaz a „klasszikus”! Ezt az elnevezést eredetileg csak a bajnoki összecsapásokra alkalmazták, később azonban már nem kis marketingfogásként az összes egymás elleni mérkőzésüket így reklámozták a médiában. A mérkőzést megelőző sajtótájékoztatón ugyan mindkét edző nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy ez csak egy sima bajnoki találkozó lesz, ám a jelenlegi spanyol gazdasági válság és Katalónia függetlenné válásának egyre erősödő nyomása alatt szinte minden a politikára terelte a figyelmet. Pedig Tito Vilanova, a hazaiak mestere külön meg is jegyezte: „ez a mérkőzés nem a politikáról fog szólni”, ám a Camp Nou-ba kilátogató közel százezer embert ez nem nagyon hatotta meg. Már a mérkőzés előtt a stadion környékét ellepték a katalán függetlenségért küzdő aktivisták, akik katalán zászlókat és transzparenseket osztogattak szinte mindenkinek. Felfokozott volt a hangulat, olyat is lehetett hallani, hogy ez már nem egy Barca–Real meccs lesz, hanem egy Katalónia–Spanyolország derbi. Az utóbbi kijelentést már Dunai Antal olimpiai bajnok labdarúgónk említette, akivel épp a jegypénztárhoz való sorbaállás közepette tudtam beszélgetni. A most közel 70 éves labdarúgó-legenda a korából minimum tíz évet letagadhatna, olyan fitt és fiatalos. Ahogy mondja: „Másnaponta lejárok a konditerembe, és sokat teniszezek.” Természetesen a mérkőzésről és az esélyekről is megosztotta velem a véleményét: „A Barcelona közelebb áll a szívemhez, jobban tetszik a játékstílusa, gyakran járok ki a mérkőzéseire. Tökéletesen beszélek spanyolul és ez megkönnyíti a dolgomat. Az elnökkel, sőt a spanyol szövetség elnökével is kitűnő a kapcsolatom, a nyári labdarúgó-Eb-döntőre például a spanyolok különgépével utaztam ki Ukrajnába” – mondta a korábban több mint tíz évet Spanyolországban edzősködő Dunai, hozzátéve, hogy pár éve ő maga is jelen volt a Kubala-szobor felavatásán itt a Camp Nou-ban. „Kubala László a Barcelona meghatározó egyénisége volt az 1950-es években, a korábban 60 ezer nézőt befogadó Camp Nou-t őmiatta építették át százezresre, sőt 1999-ben őt választották az évszázad legjobb Barca-játékosának!” Végül még egy enyhén szólva is túlzó bókot kaptam tőle, miszerint Mourinho nem annyira jó edző, mivel játékosként nem jegyezték. Így sokszor trénerként nem igazán tudja megérteni a játékosai – például Ronaldo – lelkivilágát, márpedig a Realban annyira káprázatosak és képzettek a labdarúgók, hogy az edző csupán 20 százalékot jelent, így szerinte akár én vagy ő is ülhetnénk a Madrid kispadján, akkor is a bajnoki címre esélyes maradna a csapat…
Ha már a jegyek szóba kerültek, annak tényleg nem volt érdemes eljönnie, aki nem tudott interneten belépőt rendelni. A Barcelona 80 ezer bérletese az Atletico Madrid és a Real Madrid elleni meccsekre szinte mindig kimegy, így csak nagyon kevés szabad tikett marad, azokat is csak a neten lehetett megrendelni. Persze a jegyüzérek itt is mindenhol megjelentek, de az eredetileg 100, 200 és 300 eurós jegyekhez így dupla vagy délutánra már tripla áron lehetett csak hozzájutni. Pár órával a mérkőzés előtt már teljesen megteltek a környező utcák gránátvörös és kék mezes emberekkel, a közlekedési sztrájk miatt nem jártak a metrók és a buszok, így óriási dugók alakultak ki a környéken. Jól látható volt, hogy a világ minden részéről érkeztek szurkolók, sokan hazájuk zászlaját lobogtatva várták a bebocsátást a stadionba. Amikor megérkezett a Barca busza, leírhatatlan ováció fogadta a stadionnál, majd pár perccel később óriási rendőri kíséret mellett a Real is befutott, a busza oldalán már jó néhány vizes zacskó maradványaival, fülsüketítő füttykoncert kíséretében.
A mérkőzésen még a korábbi hangulat is fokozódott, a csapatok bevonulásakor a teljes stadion sárga-piros színekben pompázott, mintegy végtelen katalán zászlót szimbolizálva, miközben százezer torokból hangzott fel a Barca himnusza, melynek refrénje magyar fordításban így szól: „Kék-vörös a szélben, egy bátor kiáltás, van egy nevünk, mindenki tudja: Barca, Barca, Baaarca!” Ez volt egyébként az első olyan alkalom, amikor nem a korábban sokszor megcsodált gránátvörös-kék színű élőkép várta a csapatokat. Ennyit arról, hogy nem volt politikai jelentősége a mérkőzésnek, amely egyébként fordulatosra és színvonalasra sikeredett, függetlenül attól, hogy ezúttal a Barcelona nem birtokolta a labdát olyan brutálisan nagy arányban, ahogy azt már megszoktuk tőle. Mindkét csapat ásza hozta a formáját, Cristiano Ronaldo góljára Lionel Messi kettővel válaszolt, majd CR7 döntetlenre mentette a meccset a Realnak. Bár Martin Montoya az utolsó percben a felső lécre bombázott egy káprázatos Barca-támadás végén, a döntetlen ezúttal igazságosnak mondható. A Barcelona nem tudta megőrizni az eddigi 100 százalékos mérlegét, viszont továbbra is megőrizte 8 pontos előnyét a nagy rivális Reallal szemben.
2012. 10. 12. (XVI/41)
