Guus Hiddink
Fotó: AP
A Szovjetunió futballválogatottja mindig is meghatározó volt a jelentősebb
tornákon. Nagy öncsalás volt az oroszok részéről, hogy a szovjet csapat sikereit
– mint azt az élet más területén is – centralizálták, vagyis nem vették
figyelembe, hogy a tagországoknak is majdnem akkora szerepe van a közösen elért
sikerekben. A rózsaszín lufi akkor pukkadt ki igazán, amikor a Szovjetunió
feloszlott, és Oroszország csupán saját lábaira támaszkodhatott. Gyorsan
kiderült, hogy néhány nap alatt is képes nagyot fordulni a világ. Az orosz
futball jelentős válságon ment át a kilencvenes évek hajnalán ugyanis megszűnt a
vasfüggöny, és a focisták elkezdtek tömegesen a nagyobb nyugati bajnokságokba
vonulni – remek játékosokból ugyanis soha nem volt hiány. Az elvándorlással,
illetve a régi tagállamokból importált játékosok elmaradásával nagy űr
keletkezett minden csapatnál, ami az edzőknek nem kis fejtörést okozott.
Pánikszerűen elkezdték feltölteni a klubok kereteit külföldről jött, sokadrangú
játékosokkal – a hazai állomány ugyanis már akkor is elég szűkös volt, mivel a
foci nem mozgat meg kifejezetten nagy tömeget az ottani gyerekek körében.
Ekkorra tehető a brazil „tengerparti” játékosok exodusa. A tengerparti jelzőt
azért kapták, mert nem tudásuk alapján válogatták ki őket a magukat
menedzsereknek tituláló „szakemberek”. Kis túlzással szinte bárkit elcsábítottak
Brazíliából, ha tudott valamennyire is focizni – márpedig ott szinte mindenki
tud. Általában csak anynyit mondtak a fiatal braziloknak, hogy Európába viszik
őket, ami egy ottani focista számára az egyik legáhítottabb álom. A nagy hopp
csak akkor következett be, amikor a spanyol meleg fuvallat helyett a dér csapta
meg az arcukat a reptéri terminálból kilépve. Nem csoda, hogy ezekkel a
játékosokkal éveken át semmi jelentőset nem tudtak elérni az orosz csapatok.
A minőség forradalma az ezredfordulón kezdődött el, s a forradalom permanens:
napjainkban is zajlik. Az állami javak privatizációjából meggazdagodott
„oligarchák” ugyanis jelentős tőkeinvesztíciók révén elkezdtek feltűnni az orosz
csapatok környékén. A leghíresebb eset: 2003-ban a Szibnyefty – nem más volt az
egyik főrészvényese, mint a fociban már jól ismert Roman Abramovics – 11 millió
fontot áldozott az egykori szovjet hadsereg csapatára, a CSKA Moszkvára. Ezzel a
csapat éves büdzséje 30 millió font körülire emelkedett, amely ma már
nyugat-európai színvonalon is megállja a helyét. A befektetett pénznek hamar meg
is lett az eredménye: 2005-ben UEFA-kupa-győztes lett a CSKA Moszkva, miután a
döntőben a hazai pályán játszó Sporting Lisszabont legyűrték 3–1-re.
A másik nagy tradícióval rendelkező orosz klub, a Szpartak Moszkva 2004-ben
szűrte össze a levet a Lukoillal. Orosz átigazolási rekordot jelentő 7,7 millió
fontért igazolták le Fernando Cavenaghit a Boca Juniorstól. A Dinamo Moszkva
ezalatt a Portótól igazolt BL-győztes játékosokat Maniche, Costinha és Derlei
személyében. A Zenit élére pedig sikerült megnyerniük a vezetőknek a
nemzetközileg elismert Dick Advocaatot edzőnek.
Az egyik égető probléma továbbra is fennmaradt: nem került megfelelő hazai
utánpótlás a klubokhoz, nagyrészt azért, mert a külföldiek elözönlötték a
bajnokságot. Mivel a válogatott nem jutott ki a 2006-os világbajnokságra, a
vezetők jobbnak látták, ha kicsit előre tekintenek: a szövetség legfeljebb nyolc
külföldi játékost engedélyez minden klubnál, amiből csupán öt szerepelhet
egyszerre a pályára lépő csapatban. Jövőre várható még az a megszorító
intézkedés, amely azért lesz felelős, hogy minden külföldi játékos leigazolása
esetén 17 ezer fontnyi kárpótlási díjat kell majd befizetni az ügyletet
végrehajtó klubnak a szövetség számlájára. Ezek ismeretében jó reménnyel
tekinthetnek a jövőbe az orosz fociért szurkolók. Főleg úgy, hogy a
nagyválogatott élére olyan szakembert tudtak megnyerni, aki szinte mindenhol
képes sikert sikerre halmozni: Guus Hiddinket, aki legutóbb Ausztráliát juttatta
ki a németországi vb-re.
Az utánpótlás miatt sem kell pironkodniuk az oroszoknak. Az U–17-es válogatott
ugyanis a történelem során először Európa-bajnok lett Luxemburgban. Ez talán
azért is élénk élmény lehet nekünk magyaroknak, mert a csoportmeccsek során a
magyar U-17-es csapattal is öszszemérte erejét a miniszbornaja. Azon a tornán
tűnt fel Prudnyikov, akit azóta az orosz foci legnagyobb reménységének tartanak.
Nem hiába választották meg őt az EB legértékesebb játékosának.
„Véleményem szerint nem telik bele tíz esztendő, és orosz csapat nyerheti meg a
Bajnokok Ligáját” – mondta Arsene Wenger, akinek szavai a futballban igencsak
sokat jelentenek. (Hetek)
2006. 11. 17. (X/46)
