hetilap

Zsebpártrendszer – mondom én. Ahol sok minden fontos, 

de a család, a mindenek feletti hivatkozási alap, végképp nem. 

Kiegyensúlyozott, boldog családot szeretne mindenki. Magyarországon minden harmadik embernek esélye sincs erre

Először meghökkentett, de kis gondolkodási idő után máris természetesnek találtam, hogy Magyarország működtetésére és az állami bevételek újraelosztására négyévente kiírt rendes pályázaton, amit demokratikus választásoknak hívnak, a Fidesz-MPP a szokottnál is nagyobb intenzitással érvelt a családtámogatás fontosságával 1998-ban. Még tetszett is, nagyon szerettem volna elhinni. Az életkorban leginkább hozzám illő csoport ígért reménykeltő módon. Olyan felelősségteljes nyomatékkal használta a "család" szót, hogy alig lehetett kételkedni a szándék komolyságában. Amúgy is légynek láttam a tejben, hogy röpke négy évvel a Magyar Köztársaság megalakulása után, 1994-ben megint a régi garnitúra került kormányra. Ahhoz a kategóriához tartozom, amelyik ezt sehogyan sem tudta jó szemmel nézni. Sokan voltunk így ezzel, mi, akik a magunk vidéki, húszéves módján tényleg elhittük a rendszerváltáskor, hogy itt a gazdasági erőelven kívül a társadalmi igazságosság is érvényesül. Például azt gondoltuk, hogy az 56 és 89 közötti Magyarországnál nem lehet hazugabb, és ezután olyan csoportok véleményét, mint például a "Ferge Zsuzsa-iskola", ahol valóban az esélyegyenlőséget tanították, természetes és intelligens módon kérik ki és alkalmazzák. Nem így lett. 

Hosszasan külföldön időző, elfoglalt barátom, aki az MTI híreiből értesül Magyarországról, áprilisban azt kérdezte tőlem, hogy mivel magyarázom azt, hogy a Fidesznek mintha mégis megmaradt volna a népszerűsége. Azt válaszoltam, hogy most együnk. De valószínűleg azért van ez így, mert igaz volt a választási szlogenjük, mármint a "Van más választás" ki sem mondott parafrázisa, hogy valójában nem volt más választás. Úgy értem, például sokak számára, akik szintén látták a tejben a legyet. 



Bála-perspektíva 



A Fidesz-kormány állítólagosan "családbarát politikáját", vagyis inkább családbarát kommunikációját látva gondolom, hogy a választási zászlóra tűzött magyar család felemelésében az országszerte működő bálabutikoknak, ahol egy nemzet süllyed el és túr, nagyobb szerepe van, mint a családbarát retorikával nyomuló Fidesz–MPP-nek és ennek az egész álságos miskulanciának, ami ennek ellenére múlt századi történelmünk legüdítőbb eseményéből, az úgynevezett rendszerváltozásból nőhette ki magát. Engem nem érint, hogy a Fidesz-bulin eztán már nem m?anyag pohárban mérik a boros kólát, hanem zászlóanya szegi meg a kenyeret, én azon sem csodálkozom, hogy egy politikai párt a beszélt nyelvét is megváltoztatta, csak azért, hogy hatalomra juthasson. Ha 1998 tavaszától kézen kellett volna járniuk, akkor kézen járnak. Ez csak természetes. Nincs más választás. 

A mai magyar arcán a kommunista éveket idéző döbbenet mutatkozik, amikor összeveti a két képet. A hivatalost és a megfestetett. A két kép nem hasonlít. Vérlázító módon más. Ha Magyarországon a ruháért is rendes árat kéne fizetni, az a legtöbb család ellehetetlenülését jelentené. A kínai cipőkínálat jelentősége pedig szintén ismert. 

Szerintem külön forrástérkép szolgál belső használatra a bálabutikokról, a reálbérek kalkulációjánál nekik és a kínaiaknak külön rubrikájuk van, komoly tényezők, mikor a családok túlélését latolgatják ebben a szemérmetlen és ellentmondást nem tűrő szolgáltatói diktatúrában, amelybe végül, mint egy kegyelemdöfés, megérkezik az Orbán-kormány "szociális üzenete": a járó motorba kell a benzint tölteni. 

Mindezzel együtt a család valóban fontos. Mindenkinek a sajátja. "Isten, haza, Torgyán-család" – mondták találóan, bár a felületet karcolgatva. 

Zsebpártrendszer – mondom én. Ahol aztán sok minden fontos, de a család, az a mindenek feletti hivatkozási alap, végképp nem. (Bár nem vagyok teljesen biztos a dolgomban, mert éppen ma délelőtt olvastam a Magyar Közlönyben a diákhitelekről szóló kormányrendeletet.) 

Valószínűleg kár is lenne tagadnom, hogy előítéletes vagyok minden parlamenti párt munkásságával kapcsolatban. De én legalább nem állítom magamról, mint a politikusok, hogy nem vagyok előítéletes. Önmagukat toleráns embernek tartják. Akik tisztelik a másságot. Még jóindulatot is produkálnak, ami az elején akár őszinte is lehet. Később azonban ebbe a nagy elfogadásba távolságtartó megvetés vegyül. Elkezdik nézni, hogy az ellenvéleményt ki alkotta, megbeszélik, kihez tartozik, paranoid alapon kitalálják, miért mond ilyeneket, s ha gondolatának lényegét nem is értik, azt már biztosan tudják, mi lehet a kritikus hátsó szándéka. Ám, ha nem veszélyezteti érdekeiket, rá se bagóznak. 

A szememben, ha ők szám szerint kevesebben is vannak, mégis a többséghez tartoznak. Hiszen ha egy kisebb magyar párt frakciójában rejlő érdekérvényesítő-képesség ezer lóerő, akkor az egész Bereg lakosságáé mondjuk tíz lóerő. (Mit végezhetne ez az ezer lóerő a Beregben? Például felépülne a második ház az árvíz sújtotta Tákoson. ) 



Audi-demokraták



Ez a kis számú többség ritkán igényel annyi toleranciát magának, mint amennyit a nagy számú kisebbség várna. Azért nem igényel, mert nincs szüksége rá. Megvan nélküle. Ráadásul saját toleranciáját, ami nem is érdemi tolerancia, hiszen az első konfliktusnál távolságtartó megvetés vegyül bele, saját felsőbbrendűségeként éli meg.

Ami a családi támogatásokat illeti, a szakminiszter egyszer azt mondta: az önkormányzatok úgy látják, hogy sok jól élő, de alacsony jövedelmet igazoló család is felveszi a támogatást. A szakminiszter szerint a családok 20-40 százaléka ilyen. Miért mondta ezt? Hiszen nem tudhatta biztosan, mert az önkormányzatokra bízta, hogy végeznek-e környezettanulmányt vagy sem. Azt viszont nem mondta, pedig hozzátartozna, hogy van olyan jogosult, aki nem kap segélyt, és azt sem mondta, hogy a segély mire elég. 

A pártpolitika családokra gyakorolt jótékony hatását én nem látom. 

Adott egy teljesen elszakadt menedzsment, akik még véletlenül sem vesznek tudomást az őket körülvevő világról. A saját életükben beállt, gyökeres változásból indulnak ki, amely folyamatos megbeszéléseket, reprezentációt, állásfoglalásokat jelent. Van, aki találóan Audi-demokratáknak nevezi őket: az állami Audiból, állami üdülésből, állami mobilból, állami öltönyből nézve az élet mindenképpen könny? és szép. Sőt még szebb, ha a régi haver, kollégiumi szobatárs, egyetemista évfolyam-párttárs családja is ily szépen, hasonló forrásból "audizálódik". 



Kapitalista munka hősei 



Szövegből vannak; amitől korszerűek lettek, az az, hogy a szöveget ma már profik "írják", profi pénzért. Valójában nem is várható egyik párttól sem, hogy a helyzeten változtasson. Nincs is kompetenciájuk. Nincs is idejük. Nincs erejük. Nincs igazi akaratuk. De mi lesz így? Minden demokratikus rendszernek megvan a mozgástere ahhoz, hogy eldöntse, hogy a leszakadókat mennyiben tekinti tehernek, mennyiben segítségre méltó honfitársaknak. Azt nem lehet felmérni, hogy ennek Magyarországon mekkora lenne a társadalmi haszna. A magyarországi vesztesek, az ország lakosságának egyharmada, viszont veszedelmesen magas szám. Magas, mert a vesztes állapot nem statikus, mint egy focimeccs vagy egy választás utáni vesztes állapot, hanem folyamatos és általában "lefelé" ívelő, az egyes ember öregedésével, szellemi és testi kiszolgáltatottságával párhuzamosan lejátszódó folyamat. A szegény ember zsebe lyukas. Először is be kéne varrni. Nem pedig azt szajkózni, náluknál értékesebbnek ítélt rétegek érzelmeire apellálva, hogy varrják be maguk önerőből, hiszen az itt másoknak is sikerült. Különben gyerekes dolog ez. Korábban a szocialista munka hőseit, manapság a kapitalista munka hőseit állítják példaként a lyukas zsebűek elé. 

Sem a legutóbbi, sem a mostani magyar kormány nem adta igazán tanújelét annak, hogy ezt az "össztársadalmi létkérdést" ne négy évig tartó tüneti kezelésként élje meg, hanem olyan betegségként, amit őnéki nemcsak a kormányon, hanem azután is kötelessége gyógyítani. Ez húszéves munka lenne. Aki nem így gondolja, az a mának él. Van persze néhány ember országszerte, különböző oldalakon, más-más baráti körrel, akikre számíthatna a közjó, mert van szavuk és befolyásuk, de ha véletlenül szóba állnak egymással – a nyilvánosság előtt legalábbis –, fantasztikusan elrugaszkodott dolgokról képesek vitatkozni. És közben nem felejtik el a bélyeget felnyomni a homlokra. Mindegyik tisztában van saját jó szándékával, a mások hátsó gondolata pedig evidencia. De egyik sem mondja, hogy a munkát végre meg kéne tán fizetni. Mert a legfontosabb talán az lenne, hogy egyhavi jól végzett munkáért se a magánszektor, se az állami ne engedhesse meg magának a négy darab papír tízezres munkabérként való átadását. Nos, azt már mindenki megtanulta, hogy a tudatot meghatározó lé immáron nem a Barátság Kőolajvezetéken érkezik, de azt az érzést is ismerik, hogy lassan a reggel kinyitott szem is húszezer. A munkaadók fél tucat címen nyomnak járulékot az államkasszába. Arra pedig már nem jut, hogy az államalkotó családfőket és az ő munkáltatóikat – akikért az államkassza alapult – munkájuk után szintén mentesítsék a különböző sápok alól, vagy tisztességesen ellássák. Ha megfizetnék, olyannyira meg kéne emelni áraikat, hogy senki sem venne tőlük semmit. Így aztán nincs pörgés, nincs élet, csak találgatás, hogy szerinted mi lesz itt, hogy ki fogja végre elkezdeni a bérek rendezését. Az árak így is nyugatiak, a bérek Uralon túliak. Az invesztáció szintén nyugati. Vegyük például a húszmilliós kamiont, ami kétszázötven forintos kilométerdíjjal fuvaroz. Hát nem röhej? A létminimum adóköteles. Nagyjából 80-90 ezer forintnak kéne lennie, de itt 5-10 százalékos béremelésekről folyik kemény álvita, miközben gyakorlatilag évi 20 százalékkal emelkedik minden. 



Hamis tanú



Az úgynevezett gazdag ember, akinek megy a szekér – a pajero állítólag szénásszekeret jelent spanyolul –, nagy árat fizet. Lehet, hogy nem bálában kotor, lehet, hogy az édesanyja bele mer nézni a hentes szemébe, de ő ezért néha megbomol, megcsal, megcsalják, válik, vagyont oszt meg, infarktust kap, a fejéhez nő a telefonja, mert öszszenő, ami összetartozik, a fiú pedig úgy lesz hosszú kez? langaléta mellette, hogy nem is látták egymást. Persze, ez csak véglet, lehet ezt másképp is. A kormány például, ez is, úgy gondolkodik a "gazdagokról", mint lehetséges ügyfelekről, közvetett kliensekről, kissé talán a mindenki valakié elven, és szerintük a járó motorba kell benzint tölteni. A többi nem számít. Olyanok, mint az anya, akinek van két gyereke. Az egyik szegény, a másik gazdag. És az anya, ha fillérekkel is, de a gazdagabb gyerekét segíti, mert akkor elmondhatja: részem van a gazdagságában! A másik, a szegény, az névtelen kis senki? Hát neki is megvolt a lehetősége, de nem élt vele. Arany János a Hamis tanú cím? balladájában a Ladány és Tarcsa közti földvitáról ír. Megesketik a Márkust, hogy az a tarcsai darab föld Ladányé volt és Ladányé is lesz. Lakomát ülnek Ladányban, ahol már nem is az ősi "igazságot" hajtják, mármint, hogy a föld mindig Ladányé volt, és megint az lett, hanem ezt mondják egymás közt, akkor már őszintén, minden cafrang nélkül: "Nem azé a madár, aki elszalasztja; kinek foga fáj, tartsa nyelvét rajta."

A lakomán bizony már nem igazságról, hanem lehetőségről beszélnek. Legalább őszinték. 



Napi 34 ezer



Hagyjuk a magas szint? blöffök világát. Nem ismerem. Ha viszont kimennék a piacra, ahol az emberek mint portékát pakolják ki saját bajaikat a gyékényre, akkor szinte gondolkodás nélkül a magam bajait választanám. A Human Development Report cím? ENSZ-kiadvány szerint naponta 34 ezer öt éven aluli kisgyerek hal meg a Földön. Úgy értik, éhen. A Föld népességének 20 százalékára jut a földi jövedelmek 82 százaléka. A legszegényebb egyötöd 1,2 százalékon osztozik. A CIA Nemzeti Hírszerző Tanács szociális világprognózisa 2015-ig soha nem látott tragédiákat jósol. (Galló Béla közlése az Esély 2001/2-es számában). Derrida, a francia gondolkodó mondatainak akusztikájában: semmiféle haladás nem feledtetheti, hogy soha, abszolút számban még soha ennyi embert, asszonyt és gyereket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön."

Itthon meg megy a Dáridó, a Vad angyal és más kényszerképzetek. Hozzák, mert olcsó. Itt tartunk. Meg ott, hogy szólásszabadságunkat nagyrészt ezeknek a vad angyaloknak a másnapi kivesézésére pazaroljuk. Így pihenünk. Hát hogyan máshogy. A politikából teljesen elegünk van, és tulajdonképpen önveszélyes tevékenységnek tartjuk. Valamint kontraszelektívnek. Kósa Lajos debreceni polgármester szerint a politizálást helyi szinten kell kezdeni. Az emberekben viszont nincs hozzá bátorság, realistán úgy gondolják, nem férnénk be, s ha mégis, az ára az, hogy bedarálnak. 

A civil szerveződéseket közben politikai erők igyekeznek kisajátítani, s ha nem is így történik, a pártpolitika rájuk telepszik később. Ami azért baj, mert például vidéken a várospolitika nagyjából az "add vissza a homokozólapátomat" szinten zajlik komoly arcú pártosok közt. Az megint más, hogy abszolút közös sorsú magyarok azzal különböztetik meg magukat – véresen komolyan –, hogy az egyik szándékosan hallgat, a másik szándékosan nem hallgat Kossuthot vasárnap reggel. Ízléstelen módon kitalálják, mi az, hogy keresztény, és megmondják pontosan, mi nem. Azt mondják: fel kell nyitni az emberek szemét, közben vakok. A legfőbb szervezőerő az ellenségkép. Az önkormányzatoknak előírják a szociális szerepvállalást, pénzt viszont nem adnak hozzá. Vicc.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek