hetilap

A parlament előtt tartott első beszédében Renzi „radikális és azonnali változásokat” sürgetett Olasz­országban, a „rozsdás államban”, amelyet „a jövőtől való félelem tart a markában”. Tengerentúli szlogent idéz­ve azt ígérte, hogy visszaadja a „re­ményt” az olaszoknak, hogy az ország a „lehetőségek hazája” legyen, és ennek érdekében kész félretolni „minden akadályt”.
Első intézkedéseként megreformálná az olasz parlamentet, és eltörölné a felsőház törvényalkotási jogát. Egyszerre csökkentené a munkáltatók számára az alkalmazottakat terhelő költségeket, és növelné a munkanélküli segélyt, kü­lö­nösen a fiatalok számára, akiknek kö­rében negyven százalékos az állástalanok aránya. A többletköltségeket Renzi a befektetésekből származó jövedelmek fokozott megadóztatásával finanszírozná. A reformok beve­zetésére már júniusban sor kerül –ígérte a miniszterelnök, aki szerint a 2000 milliárd eurós államadósság csökkentése az ország elemi érdeke. „Nem azért lépünk határozottan, mert Angela Merkel vagy az Európai Központi Bank ezt követeli tőlünk, hanem a gyermekeink jövője iránti tiszteletből” – mondta a parlamentben.
Renzi tizenhattagú kormányában nincs egy nemzetközileg ismert név sem, ami az elemzők szerint arra utal, hogy a kormányfő nem akarja, hogy bárki a fejére nőjön a kabinetben. „Ha elbukunk ebben a kihívásban, ak­kor a felelősség egyedül az enyém lesz” – hang­súlyozta Renzi. Az olasz szokások­tól eltérően a fiatal, mind­össze negy­­venhét év átlagéletkorú kor­mány fele női miniszterekből áll, amit nemcsak a liberális sajtó üdvözölt lelkesen, hanem a vatikáni L’Osservatore Romano is „nagyon pozitív újdonságnak” nevezett.
A kritikusok szerint azonban a „pehelysúlyú” kabinet éppen olyan, mint az első embere, vagyis tapasztalatlan és demagóg. „Ez a beiktatási beszéd lehet, hogy elmegy vasárnap délután a helyi bárban a barátok előtt, de kor­-mányprogramnak édeskevés” – állítja Wolfango Piccoli római politológus.
A Corriere della Sera szerint Renzi „elérhetetlenül magasra tette a mércét” önmaga számára, amikor érzékelhető változást ígért minden olasz számára.  
Miközben Renzi villámgyors kormányalakítása zajlott, nagy sürgés-forgás volt a Tevere túlpartján is. A megválasztásának egyéves évfordulójára készülő Ferenc pápa tizenkilenc új bíborost iktatott be, és a főpapoknak tartott mi­sén arra figyelmeztette az egyházi méltóságokat, hogy „nem királyi udvarba, hanem a római egyházba érkeztek”, ezért maguk mögött kell hagyniuk a tipikus udvari magatartásformákat: „az ármány­kodást, a pletykálást, a klikke­sedést és a részrehajlást”. A La Stampa mellékleteként megjelenő Vatican Insider szerint a nagy kor­különbség ellenére feltűnően összecseng Ferenc pápa és Matteo Renzi célkitűzése, hogy leszámoljanak egy hiteltelen, korrupt és rosszul működő rendszerrel.
A római katolikus vallású Renzi számíthat a Vatikánra. Ezt jelzi az is, ahogy Giacamo Costa, a jezsuita Aggiornamenti Sociali című közéleti magazin igazgatója beszélt a Vatikáni Rádi­ó­ban az új minisz­ter­el­nökről. Costa szerint a reform részle­teinél fontosabb az, hogy Renzi „lelkesíteni tudja az embereket”, közvetlen stílusban kommunikál, és arról beszél, „ami az olaszokat érdekli: a gye­rekekről, az okta­tásról és a jövő iránti bizalomról”.
Ami a magabiztosságot illeti, Ferenc pápa ebben is hasonlít Matteo Renzire. A katolikus egy­házfő látható elégedettséggel vette tudomásul, hogy elődje, XVI. Benedek a bíborosok gyű­lésén meghajolva és a fehér fejfedőjét megemelve köszöntötte Ferencet. Benedek visszau­tasította azt is, hogy a pápa mellé ültessék, és inkább a bíborosok között foglalt helyet.
Jóllehet Bergoglio tizenkét hónap alatt példátlan népszerűségre tett szert médiabarát gesztusaival, elemzők szerint a leg­érzékenyebb területeken nem történt elő­relépés. Az ENSZ nemrég éles han­gú határozatban ítélte el a Va­tikánt a pedofil papok men­tegetése miatt. Egy újonnan megje­lent olasz könyv pedig rész­le­tesen beszámol a Szentszék és a szer­­vezett alvilág több évtizedes szoros kapcsolatáról (Érsekek védik a bű­nö­söket. Hetek, 2014. január 24.). Maria Antoinetta Calabro köny­ve, a „Le Mani Della Mafia” (A maffia markában) azt állítja, hogy a Vatikáni Bank a maffia há­zipénztáraként mű­ködött, és ezen érdemben Ferenc pápa sem változtatott eddig.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek