A vágy „Itáliát meghódítani” mélyen gyökerezik a firenzei lélekben: Macchiavelli erről írta A fejedelem című klasszikus művét. A könyv azóta a politikai hatalom megszerzésének és megtartásának művészetéről szóló alapmű lett. A szerzőnek azonban mintegy 500 évvel a könyv megszületése után, úgy tűnik, újabb firenzei tanítványa támadt: mégpedig a 39 éves Matteo Renzi személyében (képünkön fent), aki először saját városát, majd a pártját, végül pedig egész Olaszországot „meghódította”. Ráadásul a legutóbbit rendkívül gyorsan, hiszen pártelnöki kinevezése és miniszterelnöki megbízatása között alig két hónap telt el. Az eszközökben pedig – mint tanítómestere – ő sem válogatott.
A pártelnöki pozícióról lemondott Pierluigi Bersani helyére ugyanis tavaly decemberben választotta meg az akkor már firenzei polgármesterként az országos politikusi népszerűségi listák élén tanyázó Renzit a baloldali Partito Democratico (PD). Renzi az akkor még hivatalban lévő Enrico Letta miniszterelnököt (képünkön lent) még január közepén is teljes támogatásáról biztosította. Ám a széljárás gyorsan megfordult. Január végén a fiatal Renzi mindent egy lapra feltéve elképesztő erővel esett neki Lettának, s döntésképtelenséggel, lassúsággal, következetlenséggel vádolta mind a miniszterelnököt, mind kormányát. A ravasz firenzei bátor húzása bejött. Néhány hét alatt, már február közepére elérte, hogy a fásult és kiábrándult PD kihátrált Letta és kormánya mögül. Érzékelve a körülötte megváltozott politikai miliőt, Enrico Letta egy nappal később, múlt pénteken be is nyújtotta lemondását Giorgio Napolitano államelnöknek, aki újabb egy nap elteltével Matteo Renzit bízta meg az új olasz kormány megalakításával. Azt a Renzit, aki még csak az olasz parlamentnek sem volt tagja sosem. Az olasz politikai viszonyokra ráadásul jellemző, hogy négy éven belül ő a negyedik miniszterelnök, aki nem választások útján nyerte el a hivatalát.
Matteo Renzivel kapcsolatosan a legtöbb kommentátor ugyanakkor azt jegyzi meg, hogy kiváló kommunikációs készségén, elképesztő ambícióin és a hatalom akarásán túl más erényt egyelőre nem nagyon tud felvonultatni. Egykori helyi politikusként sem kellő országos politikai tapasztalat, sem megfelelő minőségű szakpolitikusi támogató stáb, ráadásul még csak stabil kormánytöbbség sem igen áll mögötte.
A jelenlegi kormánykoalíciót alkotó öt párt berkein belül Renzi megbízatását követően ugyanis azonnal megindult a mozgolódás. De még saját pártján, a PD-n belül sincs könnyű dolga, hiszen sokaknak nem tetszik az a stílus, ahogyan Lettát „kivégezte”. A többi kis párt pedig, látva az új stílust, garanciákat szeretne arra vonatkozóan, hogy a rendkívül dinamikus Renzi mögött nem „szürkülnek” bele a koalícióba. Az Angelino Alfano által vezetett – korábban Berlusconi pártjából kivált – formáció pedig a koalíciós együttműködés kapcsán pontról pontra szeretne Renzivel megállapodni.
Az olasz politika ifjú titánjának tehát nem lesz könnyű dolga. Már csak azért sem, mert a lécet saját maga tette igen magasra, amikor párttársainak a reformok felgyorsítását ígérte, a „minden hónapban egy komoly lépés” mottójával. Ráadásul olyan súlyos problémák gyors és hatékony kezelését ígérte alig egy fél éven belül, mint a választási törvény elfogadása, a munkaerőpiaci reformok, a közigazgatás átszervezése vagy éppen az adóreformok.
Ám a 39 éves politikus tapasztalatlansága, s olyan becsvágyó kijelentései ellenére, mint például „Olaszországot ki fogom fordítani, mint a zoknit”, az európai politikai és pénzügyi elit szemmel látható nyugalommal vette tudomásul a tényt, hogy a Palazzo Chigin, a miniszterelnöki rezidencián költözés lesz. Az olasz állampapírhozamok a hírekre csökkenéssel reagáltak, s a
Moody’s hitelminősítő pedig éppen pénteken, vagyis Enrico Letta lemondásának napján módosította Olaszország adósbesorolását negatívról stabilra. S ugyan a meghatározó európai politikusok Renzi személyével kapcsolatosan egyelőre visszafogottan nyilatkoznak, úgy tűnik, ők is megnyugvással vették tudomásul, hogy az olasz kormányválság nyomán a legrosszabbat, vagyis egy előrehozott választást, s az azzal járó felfordulást és zűrzavart – egyelőre – sikerült elkerülni.
Nyitott kérdés azonban, hogy Matteo Renzi nagyívű tervei bejönnek-e. Politikai tehetségből és rátermettségből, s főleg ambícióból, úgy tűnik, nincsen hiány, de kérdéses, hogy emellé sikerül-e ütőképes stábot is szervezni, s vajon az idővel és a választói türelemmel való versenyfutásból győztesen tud-e kikerülni. Egy valami azonban már most biztos: azt az űrt, amit Silvio Berlusconi hagyott maga után, amikor múlt év novemberében kényszerűségből kivonult az aktív politizálásból, Matteo Renzinek sikerült betöltenie. Egyelőre úgy tűnik, maradéktalanul.
2014. 02. 21. (XVIII/8)
