Amikor 2008 nyarán Mikheil Szaakasvili megkockáztatta a dél-oszétiai katonai akciót,
a többi között talán azért bízott villámháborúja sikerében, mert az Oroszország erős emberének és vaskezűnek ismert Vlagyimir Putyin kormányfő akkor hazájától távol, a pekingi olimpián tartózkodott.
A nem sokkal korábban beiktatott elnök, egyben főparancsnok Dmitrij Medvegyev azonban pontosan úgy járt el, ahogyan ő tette volna. Parancsára az orosz hadsereg teljes erőbedobással verte vissza a Dél-Oszétiába benyomuló grúz erőket, sőt meg sem állt Grúzia közepéig. Moszkva azóta sem hajlandó lenyelni a kaukázusi ország NATO-tagsági aspirációit.
Párhuzam Gorbacsovval
Az orosz érdekszférába tartozónak óhajtott úgynevezett „közel-külföldhöz” (a volt szovjet köztársaságokhoz) való viszonyban Medvegyev ugyancsak hajlamos a korábbi vonal folytatására. Jól mutatta ezt az Ukrajnával szembeni „haragszom rád” a szintén a NATO felé orientálódó Viktor Juscsenko elnöksége idején. (Viktor Janukovics megválasztása óta ez már a múlté.) Az észak-atlanti szövetség ugyanis – bár kimondatlanul, de egyértelműen és változatlanul – majdhogynem az ellenség, vagy legalábbis a mumus szerepét tölti be az orosz biztonságpolitikában. Ennek megfelelően reagált Moszkva a Kelet-Közép- vagy Délkelet-Európában elhelyezendő amerikai védelmi rakétarendszerek telepítésére is. Ugyanakkor Oroszország az eddigieknél inkább hajlandó együttműködni a NATO-val a nukleáris fegyverek birtoklására irányuló iráni lépések megakadályozásában. Hasonlóképpen, bizonyos mértékben kész Moszkva a Nyugattal karöltve elősegíteni a közel-keleti kérdés rendezését, és területén készségesen átengedi a NATO Afganisztánba irányuló szállítmányait. Jelentős eredmény, hogy tető alá került a nukleáris robbanófejek és hordozóik újabb nagyarányú csökkentését kimondó orosz–amerikai szerződés. Mivel az alkotmány értelmében a kül- és biztonságpolitika az elnök hatáskörébe tartozik, Medvegyev kétéves elnöksége mérlegének megvonásánál mindezeknek a kérdéseknek a kezelése alapvetően őt minősíti.
Moszkva (Medvegyev) külpolitikája azon alapszik, hogy bár Oroszország már nem szuperhatalom, de továbbra is nukleáris nagyhatalom, a világ legnagyobb kiterjedésű országa, amelynek megvannak a maga sajátos érdekei, és azokat nem engedi figyelmen kívül hagyni. Tisztában van azzal, hogy a szuperhatalmi státus elveszítésének (és egyben a Szovjetunió csődjének) oka elsősorban a gazdaság elmaradása, versenyképtelenné válása volt. Lényegében ebből indul ki Medvegyev, amikor újra és újra, a tények önkritikus ismertetésével kimondja, hogy hosszabb távon nem lehet a gazdaságot a kőolaj és a földgáz exportjára alapozni, és hogy a gazdaság korszerűsítése parancsoló szükségesség, amely nélkül tulajdonképpen még a jelenlegi nagyhatalmi státus sem tartható fenn. („Elvezethet-e bennünket a jövőbe a nyersanyagokra támaszkodó primitív gazdaság és a mindent átható korrupció?”) Medvegyev beszédeiben már-már mantraként ismételgetett cél a modernizálás. Külföldi megfigyelők egy része szerint ez a jelszó olyasféle, mint Mihail Gorbacsovnál volt a peresztrojka, sőt vannak, akik – erősen vitatható módon – a két „reformer elnök” tevékenysége, szándékai között eleve párhuzamot vélnek felfedezni.
Annál is inkább, minthogy Medvegyev is úgy gondolja, hogy a modernizálásnak az egész társadalom felrázásával, a demokrácia elmélyítésével, a korrupció elleni könyörtelen küzdelemmel kell együtt járnia. A hajdani jogászprofesszor a közelmúltban rendkívül erélyes intézkedéseket rendelt el, és újabbakat helyezett kilátásba a hallatlanul elterjedt rendőri önkényeskedések és korrupció letörésére, a börtönrendszer korszerűsítésére, az ügyészség, a bíróságok munkájának javítására. A tévéhíradókban az orosz nézők nap nap után láthatják, hallhatják, amint az elnök ilyen meg olyan gazdasági, környezetvédelmi, szociális vagy rendészeti ügyekben konkrét feladatokat ad a minisztereknek, utasítja őket. Ebben persze az is benne van, hogy maga mindennek felette áll, és ha valami nem úgy megy az országban, ahogyan kellene, azért nem ő, a „jó cár atyuska” a felelős, hanem az ukázait végre nem hajtó csinovnyikok.
2010. 04. 09. (XIV/14)
