A történelmi érveknek sincs sok értelme, még ha igazak is. Sem a Biblia, sem a Balfour-deklaráció, sem a Népek Ligájának állásfoglalása nem lehet perdöntő. Palesztina két nemzeti államra való osztását az ENSZ 1947 novemberében határozta el. Izrael erre a határozatra alapozta létét (az Önállósági Nyilatkozatban), azonban ezt az arabok elutasították, és ezért a hibáért máig fizetnek. De Oslóban 1994-ben megegyezésre jutottak Izraellel, és azóta hajlandók megelégedni az 1947-ben nekik szánt terület felével, Palesztina 22 százalékával, amit a világ úgy ismer és úgy ismer el, mint az 1967-es, vagyis a hatnapos háború előtti határokat. Bizonyos kölcsönösen megegyezett kiegészítésekkel és változtatásokkal ez lehetne a végleges határvonal. Így értelmezi a helyzetet és a jövőt Barack Obama, Tony Blair, Javier Solana, Hoszni Mubarak és általában a nemzetközi közösség.
Ehud Olmert miniszterelnöksége utolsó szakaszában, 2008 szeptemberében felajánlotta Mahmúd Abbász (Abu Mazen) palesztin elnöknek, hogy Izrael átadja a palesztinoknak a Nyugati part (és Gáza) 93,5 százalékát, a terület 6,5 százalékát annektálja, de az eredeti izraeli területből átad 5,8 százalékot, és ezenkívül egy területen kívüliséget élvező átjárót Gáza és a Nyugati part között. A jeruzsálemi „szent medencéért” egy nemzetközi bizottság lenne felelős, a palesztinok, az izraeliek, az arab államok és az amerikaiak részvételével. Nem született megegyezés, valószínűleg a Jeruzsálem körüli bizonytalanságok miatt, de Olmert szerint a felek 70 százalékban megegyeztek – s ez nem kevés. Ekkor jött Olmert bukása, valamint az új választások, és azóta szünetelnek a tárgyalások. Nyilvánvaló azonban, hogy bármikor is jutnak megegyezésre, többé-kevésbé ezek lesznek a megegyezés alapjai.
Az is nyilvánvaló, hogy ebbe a tervbe – és semmilyen reális béketervbe – nem fér bele a megszállt területeken létesült zsidó települések legnagyobb része. Létük vagy felszámolásuk nem elsősorban tulajdonjogi (bár az is), hanem politikai kérdés. Ezek a települések ugyanis azért, ott és úgy alakultak, hogy megakadályozzák egy egységes területtel bíró palesztin állam megalakulását. Álságos érv, hogy a jövendő palesztin államban élhet egy zsidó kisebbség, mint ahogyan az arab kisebbség él Izraelben. Az arab kisebbség ugyanis elismeri és elfogadja Izrael törvényeit és fennhatóságát, míg a telepesek semmi esetre sem lennének hajlandók a palesztin állam polgárai lenni és annak törvényei szerint élni.
Rengeteg érv hallatszik, miért nem lehet megvalósítani a két állam elvét. Mégis, mi lesz, ha minden marad a régiben, ha Izrael továbbra is megtartja a megszállt területeket? Az erről szóló vitákban a kétállam elvének ellenzői még véletlenül sem mondják meg, szerintük mi a kétállam tervének alternatívája? Pedig erről minden józan embernek el kellene gondolkoznia. Az izraeli Statisztikai Hivatal szerint Izrael területén ma valamivel több mint öt és félmillió zsidó és másfél millió arab él. Megjegyzendő, hogy az ötmillió zsidó közé sorolják azt a 350-400 ezer oroszországi bevándorlót, akiket az ultraortodoxok nem tartanak zsidóknak – de azért a lakosságstatisztikába beleveszik őket. A Nyugati parton két és félmillió, Gázában másfélmillió arab lakik, az izraeli arab kisebbséggel együtt tehát öt és félmillió arab. A Statisztikai Hivatal szerint tíz év múlva az arab lakosok száma felülmúlja a zsidókét. Jeruzsálem eklatáns példaként szolgálhat. 2008-ban 65 százalék zsidó és 35 százalék arab lakta; az előrejelzések szerint 2020-ban az arány 61–39 százalék lesz, de az ultraortodoxok (akiknek egy része nem ismeri el Izraelt) a zsidó lakosság 33,7 százalékát fogja képezni. Vagyis, több lesz az arab, mint a nem ortodox zsidó. Ha tehát Jeruzsálem valóban „örökre Izrael oszthatatlan fővárosa marad”, tíz év múlva már nem lesz izraeli város!
Ez a szomorú előrejelzés egész Izraelre vonatkozik. Néhány éven belül vagy apartheid állam lesz Izrael, amelyben az arab többség alapvető jogaitól lesz megfosztva, vagy két nép közös állama, arab többséggel, mint Dél-Afrika. Más szóval: vagy zsidó állam, vagy demokratikus állam lesz. Ezért nem beszélnek a kétállam elvének ellenzői a lehetséges alternatívákról. Ezért mondták a „nagy Izrael” olyan múltbeli őszinte hívei, mint Ehud Olmert, Cipi Livni vagy Ariel Saron, hogy izraeli érdek a megszállás megszűnése és egy palesztin állam megalakulása. Ezért szolgálják Izrael valódi és hosszú távú érdekeit Obama, Blair, Solana és a többiek, amikor az építkezések megszüntetését követelik a településeken, és kitartanak a két nemzetnek két állam elve mellett.
2009. 08. 07. (XIII/32)
