Grúziát függetlensége 1991-es kikiáltása óta sorozatos, mélyreható megrázkódtatások érték és érik: fegyveres összecsapások, polgárháború, elnökök elűzése, erőszakba fulladó tömegtüntetések. A „rózsák forradalmának” eredményeképpen 2004-ben óriási lelkesedéssel és óriási többséggel elnökké választott, Kijevben, majd az Egyesült Államokban tanult Miheil Szaakasvili (kis képünkön) a roppant alacsony életszínvonal emelését, az elképesztő méretű korrupció letörését, a szakadár Dél-Oszétia és Abházia visszacsatolását ígérte népének. Miután ígéreteit nem volt képes érdemben valóra váltani, 2007 végén ellenfelei megpróbálták őt tömegmegmozdulásokkal idő előtti távozásra kényszeríteni (ahogyan tették az ő hívei 2003-ban elődjével, Eduard Sevardnadzéval), de ez nem sikerült nekik. Szaakasvili egyrészt erőszakkal – a tüntetések brutális szétverésével, az ellenzéki média elhallgattatásával – reagált a történtekre, másrészt engedve az ellenzék követelésének, idő előtti elnökválasztást írt ki, és azon ismét győzött. Ha nem is a szavazatok 97 százalékával, mint három évvel korábban, de mindenesetre 53,5 százalékkal. Pártja fölényesen győzött (igaz, állítólag nem egészen tiszta eszközökkel) az ezt követő parlamenti választásokon is.
Szaakasvili ezután határozta el magát arra, hogy váratlan rajtaütéssel visszahódítja az addigra már – törvénytelenül bár, de ténylegesen – Oroszországba betagolt Dél-Oszétiát, majd Abháziát is. Az azóta történtek is bizonyítják, hogy a grúz hadseregnek eleve nem volt, nem lehetett esélye az orosz csapatok által ellenőrzött szakadár országrész elfoglalására, és hogy a meghiúsított katonai kaland végső soron Moszkvának jött jól. Jóllehet Szaakasvili a Bush-kormányzat bőkezű katonai segéllyel, kiképzőkkel megtámogatott kedvence, a NATO-tagság elnyerésének esélyese volt, több mint valószínű, hogy az akcióba Grúziát nem Washington ugratta bele. Sőt, legalábbis bizonyos csatornákon alighanem meg is próbálta lebeszélni róla. Az sem zárható ki, hogy áttételesen az orosz titkosszolgálatok hitették el Szaakasvilivel, hogy próbálkozása sikerrel járhat. Annyi bizonyos, hogy „Misából” nem lett országgyarapító. A két szakadár országrész visszahódításának kísérletében a grúz lakosság szinte egységesen támogatta az elnököt, és a sikertelen hadjárat, illetve még az orosz visszacsapás napjaiban is összezárt mögötte. Amikor azonban kiderült, hogy az ország területi egysége helyreállításának álma – talán egyszer és mindenkorra – szertefoszlott, hogy a számottevő véráldozat hiábavalónak bizonyult, és hogy a Nyugat cserbenhagyta Grúziát, amelynek nem kis részét a tetejében néhány hétre megszállták az oroszok, a nép haragja ismét Szaakasvili ellen fordult.
Tavaly november óta Tbilisziben egymást követik az elnök távozását, az idő előtti elnökválasztás kiírását követelő demonstrációk. A belpolitikai bizonytalanságot növeli, hogy az államfő sorra váltja le minisztereit, sőt, miniszterelnökeit is. Az azonnali távozását követelő, minden egyébben mélységesen megosztott ellenzék vezetőinek többsége – köztük Nino Burdzsanadze volt parlamenti elnök, Szalome Zurabisvili volt külügyminiszter és Irakli Alaszanija volt ENSZ-nagykövet – hajdani legodaadóbb hívei közül kerül ki. Álláspontjuktól érdemben nemigen különbözik a nagy tekintélyű ortodox egyházfő, Ilia pátriárka pozíciója sem, aki a kétszáz esztendeje trónfosztott Bagration dinasztia uralmának helyreállítását, az alkotmányos monarchia bevezetését javasolja hazájukban. A belső támogatás jelentős mértékű elvesztéséhez járul a külföldi támogatás módosulása is. Az Obama-kormányzat, bár természetesen számára sem közömbös a geopolitikai szempontból oly kényes helyen fekvő kaukázusi ország, a jelek szerint kész levenni (ha ugyan még nem vette le) a kezét Szaakasviliről. Washington természetesen továbbra sem kívánja, hogy Grúziában megerősödjön az orosz befolyás, viszont éppen ezért nagyobb hazai támogatást élvező vezetőt szeretne látni az ország élén, állítólag Alaszaniját.
Grúzia NATO-felvétele az ugyancsak instabil Ukrajnáéval együtt a ködösnél is ködösebb jövőbe csúszott: a két szovjet utódállamnak belátható ideig be kell érnie az Európai Unió „keleti partnerségében” való részvétellel. Moszkvának ugyanakkor – bár nyilván tisztában van vele, hogy kifejezetten oroszbarát politika nem győzedelmeskedhet Tbilisziben – bárki jobb lenne, mint Szaakasvili. Ennek megfelelően az orosz média folyamatosan szállítja a grúz elnököt kompromittáló szólamokat és tényeket. Például azt az állítólagos értesülést, amely szerint a grúz államfő felpofozta azóta lemondott miniszterelnökét, Grigol Mgaloblisvilit, és vetíti le újra meg újra azt a nem állítólagos, hanem milliók által látott BBC-interjút, amelynek során Szaakasvili hosszasan, bolond módjára rágja a nyakkendőjét.
Az ellenzék eközben tüntet (a jelszó: „Misa, takarodj!”), és úgynevezett állampolgári bizottságokat hoz létre az elnök ilyen vagy olyan úton való eltávolításának előmozdítására. A hatalom ezt hol tűri, hol az állítólagos fegyveres szervezkedésre reagálva letartóztatásokkal válaszol. Az ellenzék előbb április 9-ét jelölte meg Szaakasvili távozásának végső napjaként, aztán április 16-a lett az ultimátum határideje. Miután mindkét időpont eredménytelenül múlt el, most május 26-a a 2. számú „rózsás forradalom” céldátuma. Legújabban Peter Semneby, az Európai Unió dél-kaukázusi különmegbízottja próbál közvetíteni az elnök és grúz módra heves vérű, harcias ellenzéke között. „Milyen jövő vár Szaakasvilire?” – tette fel a kérdést a The New York Timesnak nyilatkozva Szozar Szubari grúz emberjogi ombudsman, és így felelt rá: „Háborút kezdett, elveszítette ezt a háborút, elveszítette a területeket. Válság van. Grúziában nincsenek befektetések. A helyzet mind rosszabbra és rosszabbra fordul. Ha nem lesz változás, Szaakasvili úgy távozik Grúzia éléről, mint olyan elnök, aki mindent elveszített.”
Eltávolíthatják erőszakkal, mint a független Grúzia első államfőjét, Zviad Gamszahurdiát, akit később meg is öltek, lemondhat a tömegnyomás hatására önként, mint közvetlen elődje, Eduard Sevardnadze, aki ennek köszönhetően azóta is békésen éldegél hazájában, de végső soron az is elképzelhető (bár nem túl valószínű), hogy akárcsak korábban, most is sikerül úrrá lennie a káoszon, és kitölti második mandátumát.
2009. 04. 24. (XIII/17)
