Ennek alapja a palesztin állam megalapítása lenne, amely javára Izraelnek további területi és más engedményeket kell tennie. A jelenlegi kormánypárt partner lenne ebben, ám az izraeli ellenzék vezetője, Benjamin Netanjahu szerint Jeruzsálem felosztása nyomán a Hamasz belépésével „iráni terrorbázis jöhetne létre a város keleti felén”. Netanjahut Cipi Livni külügyminiszter azzal vádolta a kampányban, hogy képtelen lenne együttműködni az új amerikai vezetéssel.
Obama máris a térségbe küldte George Mitchell szenátort, hogy segítsen a szemben álló feleknek egy tartós tűzszünet megteremtésében. A hetvenöt éves Mitchell, aki egy libanoni bevándorló családban született, tapasztalt közvetítő. Az észak-ír konfliktus rendezésében, a Nagypénteki Megállapodás kidolgozásában megmutatta rátermettségét. Az észak-ír egyezmény ténye bizonyíték volt Mitchell számára, hogy „nincs olyan konfliktus, amelyet ne lehetne megoldani”.
Az amerikai politikus első feladata még nem a konfliktus megoldása, hanem a gázai tűzszünet tartóssá tétele. A Gázai övezetben továbbra is a Hamasz az úr, miután az izraeli büntetőakciót az Olmert-kormány nemzetközi követelésre idő előtt leállította. Ez mindenképp a Hamasz sikere: a civil áldozatok számát a valóságosnak több mint a kétszeresére nagyította fel, így a média segítségével a propagandaháborúban ismét győzelmet aratott.
Az övezetben megjelent állam- és kormányfők, az unió vezető tisztségviselői most hangsúlyozottan csak a rövid távú kérdésekről tárgyaltak: hogyan lehet a tűzszünetet tartóssá tenni? Ki ellenőrizze a rafahi határátkelőhelyeket? Hogyan akadályozzák meg a fegyvercsempészetet? Hogyan vessenek gátat a határ alatti csempészalagutak működtetésének?
Bár az uniós ellenőrök visszatérnének a rafahi határra, és európai hadihajók járőröznének a Földközi-tenger gázai partjainál, a gázai dilemma megoldatlan marad: egyiptomi területen ki akadályozza meg újabb alagutak ásását, és ki vet gátat a fegyvercsempészetnek? Egyiptom nem hajlandó területén külföldi egységek állomásoztatását elfogadni. Izrael pedig nem bízik az egyiptomi határőrizetben. A korábbi fegyvercsempészés felett a kairói kormány ugyanis cinkosan szemet hunyt. Ha az európaiak (köztük esetleg magyar katonák is) újra átveszik a határ ellenőrzését, számolniuk kell azzal, hogy szó szerint a lábuk alatt zajlik majd az igazi forgalom. A hatalomban maradt Hamasz ismét felfegyverkezik, és csak idő kérdése: mikor alakul ki ismét háborús helyzet.
Jellemző a Hamasz magabiztosságára, hogy felszólította Mahmúd Abbászt, a PFSZ vezetőjét, hogy szüntesse be az Izraellel folytatott politikai tárgyalásokat. Egyiptom most azon mesterkedik, hogy tető alá hozzon egy Fatah–Hamasz megállapodást a palesztin nemzeti egységkormányról. Az Európai Uniónak nincs kedve a gázai újjáépítésre szánt újabb eurómilliókat a Hamasz számláira átutalni, ezért van legalább formálisan szükség egy szalonképes partnerre.
Közben Barack Obama különmegbízottja a „kétállamos” megoldás újjáélesztésén dolgozik, amely a remények szerint végleg rendezheti az izraeli–palesztin konfliktust. 2000 decemberében a távozó Bill Clinton elnök kérte fel George Mitchellt, hogy adjon tanácsot: miként leheljen életet a „békefolyamatba” azután, hogy a palesztinok Camp Davidben elutasították az államiságot, és terrorháborút indítottak Izrael ellen. Mitchell a jelentését már Clinton utódjának, George W. Bushnak nyújtotta be 2001 áprilisában. Mitchell ebben arra szólította fel a palesztinokat, hogy ítéljék el a terrorizmust és százszázalékos erőfeszítést tegyenek annak megfékezésére. Izraeltől ennek fejében elvárta, hogy szüntesse be a terrorizmus elleni fegyveres harcot, és állítson le minden építkezést az 1949-es fegyverszüneti vonalakon túl.
A Mitchell-jelentés aztán alapját képezte a Tenet-tervnek, amelynek segítségével a hamvába holt Békemenetrendet („Road-map”) fogalmazták, hogy az végül a szintén papíron maradt annapolisi tervnek is integráns részét képezze. Nemcsak Mitchell készül megismételni régi hibáit. Obama is hasonlót tervez. Clintonhoz és Bushhoz hasonlatosan az új amerikai elnök is a palesztin állam megalakítását helyezi külpolitikája középpontjába. Obama ezt már az első órában világossá tette, amikor elsőként Mahmúd Abbászt hívta fel telefonon Ramallahban. Obama a beszélgetésben elkötelezte magát a palesztin államiság mellett. Abbász még aznap összehívta a PFSZ végrehajtó bizottságát, és bejelentette, hogy az Izraellel való tárgyalásoknak új feltételeken kell alapulniuk. A Palesztin Hatóság Obama támogatásával már nem érdekelt a kölcsönös kompromisszumban. Ha Izrael tárgyalni akar, először is meg kell ígérnie, hogy kitelepít félmillió embert, és felszámolja valamennyi 1967 után létesített települését – a Golánnal és Kelet-Jeruzsálemmel együtt –, amelyeket átad a palesztinoknak.
A február 10-ei választásokon esélyes Benjamin Netanjahu pártja, a Likud színeiben most először induló Mose Jaalon tábornok, egykori vezérkari főnök új stratégiát vázolt fel a palesztinkérdés megoldására. Oslótól Annapolisig a stratégia – szerinte – azon alapult, hogy a politikai rendezés, a palesztin állam megalakulása megelőzi a palesztin társadalom átható reformját. Jaalon szerint ez a stratégia hibás előfeltevéseken alapult, mivel a válság alapja nem a területi probléma, hanem az iszlám fundamentalizmus ideológiája, amely elutasítja Izrael mint zsidó állam létezését. Ha a probléma – írja Jaalon – a terület lett volna, akkor ez már régen megoldódott volna. Ha a válság oka a palesztin állam hiánya lett volna, akkor a palesztin vezetés az elmúlt 15 év alatt nem mulasztotta volna el annak megalakítását. Nem az a kérdés, hogy hol húzódjon Izrael és Palesztina határa és mekkora legyen a zsidó állam. A palesztinok baja abban gyökerezik, hogy Izrael létezik. Ezen sem a dollármilliók, sem a palesztin állam nem tud segíteni. Ha ilyen körülmények között létrejön a palesztin állam, az nemcsak Izraelre, de Jordániára is háborús veszélyt jelent. Jaalon szerint ezért a palesztin vezetésnek előbb bizonyítania kell békés szándékait: oktatási, politikai és gazdasági reformokat kell végrehajtania. Fel kell számolnia a terrorizmust és a korrupciót. A jövő nemzedékét nem az Izrael elleni gyűlöletre, hanem a békés egymás mellett élésre kellene nevelnie. Ez bizonyítaná, hogy Abbász nem az elhúzódó háborúra, hanem a perspektivikus békére készül – és akkor talán az új békecsinálóknak sem kellene ismét csalódniuk.
2009. 01. 30. (XIII/5)
