Toby Harnden és Julian Simmons brit újságírók. Bilincsbe vert szabadság
Az orosz újságírás áldozatai között persze nem kis számban vannak olyanok is,
akik vitatható okok, köztörvényes bűncselekmény vagy baleset következtében,
megint mások frontriporterként, harci cselekmény közepette veszítették életüket
(például Csecsenföldön), sok esetben azonban bizonyítható a bérgyilkosság. És
tucatjával, ha ugyan nem százával akadnak olyan tényfeltáró riporterek, akiket
szakmai tevékenységük miatt „csak” zaklattak, fizikailag bántalmaztak,
letartóztattak, elítéltek. Oroszországban ma ismét kockázatos kibányászni,
kimondani, megírni az igazat.
1993 után az orosz média felpezsdült, a Gorbacsov-érában egyre bővülő
glasznoszty folytatásaként beköszöntött a sajtószabadság. Igaz, a jelcini
időszakban sem kevés újságíróval végeztek ellenfelei, de azokban az esetekben a
kezdeményezés rendszerint nem a központi vagy a helyi hatalom gyakorlóitól,
szerveitől indult ki. Ugyanakkor a televízió, a rádió, az írott sajtó fenntartás
nélkül, bátran bírálhatta a kormányzatot és politikáját.
A putyini struktúra megszilárdulásával a média állami kezelése is
„megszilárdult”. Az ismert publicista és lapszerkesztő, Vitalij Tretyakov már
2003-ban megállapította, hogy „a média helyzete Oroszországban összhangban van
az orosz gazdaság, politika és közvélemény általános helyzetével”. A kilencvenes
évek eleje óta a közvéleményt döntő módon formáló és befolyásoló eszközök – az
országos televíziócsatornák, rádióállomások – sorra kerültek közvetlenül állami
ellenőrzés vagy állami tulajdonú óriáscégek kontrollja alá. Érintőlegesen
beszámolnak ugyan még a kormányzat számára nem túl kellemes külföldi
megnyilatkozásokról, itt-ott hazai ellenzéki megmozdulásokról is, viszont a
tévéhíradók rendre Putyin látogatásaival, tárgyalásaival kezdődnek, és szinte
naponta mutatják, amint az elnök íróasztala mellett minisztereinek osztja az
észt. A televíziók sorsára jutott számos országos napilap is, köztük az
Izvesztyija és a Kommerszant.
A szovjet időkben hivatalosan is létezett előzetes cenzúrát (csaknem
lefordíthatatlan nevén Az Államtitok Sajtóban Való Védelmének Hivatalát) ugyan
formálisan nem állították vissza, de működik helyette az úgynevezett
Roszohrankultúra, a tömegtájékoztatás állami ellenőrzésének szerve,
gyakorlatilag az utólagos cenzúra. Állítólagos „szélsőséges” megnyilvánulásokért
(ami ugyan valóban lehetett faji uszítás, de a Mohamed-karikatúrák közlése vagy
állami szervek bírálata, ne adj isten, kigúnyolása is) ez a szerv csupán tavaly
22 esetben részesített figyelmeztetésben médiumokat. Az ellenzékiségében magára
maradt helyi rádió, az Eho Moszkvi alig két hónap alatt 15 figyelmeztető levelet
kapott a Szövetségi Biztonsági Szolgálattól és az ügyészségtől. A hatóságok
például arra kértek a rádiótól magyarázatot, hogy miért sugárzott interjút Garri
Kaszparov, illetve Eduard Limonov ellenzéki vezetővel. Eltűri még a hatalom a
független hírportálokat, sőt nyíltan az ellenzéki Novaja Gazetát is. Ez a
hetenként kétszer megjelenő újság azonban legfeljebb százezer olvasóhoz jut el.
Munkatársait így is fenyegetik, zaklatják. Nemrégiben a lap Nyizsnyij Novgorod-i,
korábban pedig szamarai tudósítói irodájában tartott a rendőrség házkutatást, a
számítógépeket elkobozták stb.
A Novaja Gazeta munkatársa volt a Putyint személyében is élesen bíráló, a
szövetségi hatóságok csecsenföldi garázdálkodását leleplező újságírónő, Anna
Politkovszkaja is. Az ő egy évvel ezelőtti meggyilkolása aztán külföldön is nagy
visszhangot váltott ki: erőszakos halálát ausztriai, németországi
sajtókonferenciákon számos alkalommal kérték számon Vlagyimir Putyintól. Az
orosz hatóságok állítólag valóban igyekeznek megtalálni a bérgyilkost és
felbujtóit. Az eddigi nyomozás eredményeképpen több ízben több gyanúsítottat –
köztük csecseneket, de magas állású szövetségi rendőrtiszteket is – tartóztattak
le, aztán egy részüket, akik biztos alibivel rendelkeztek, szabadon bocsátották.
A cui prodest? (kinek az érdeke?) kérdésre válaszolni próbálók szerint a szálak
feltehetőleg nem annyira a Kremlhez vezetnek, mint inkább a Kadirov-féle
Moszkva-barát csecsen vezetéshez (vagy állítólag éppen az azt kompromittálni
próbáló szeparatistákhoz).
A Politkovszkaja elleni merénylet korántsem az első, de nem is az utolsó volt a
tényfeltáró orosz újságírók elleni bosszú- és figyelmezető hadjáratban. Ezeknek
a merényleteknek az elkövetői közül azonban csak minden tizediket sikerült kézre
keríteni, ám többnyire még ezekben az esetekben sem az értelmi szerzőket, csak a
végrehajtókat. 2004 júliusában a Forbes magazin orosz kiadásának amerikai
állampolgárságú főszerkesztőjét, Paul Klebnyikovot Moszkvában, a nyílt utcán
lőtték le. Az ügyet egyelőre lezárták, mivel az egyetlen gyanúsítottnak nyoma
veszett. Az idén márciusban „kiesett” lakása ablakából Ivan Szafronov, a
Kommerszant című újságnak a külföldi orosz fegyvereladások ügyében kutakodó
munkatársa. Ebben az ügyben a hatóságok azzal zárták le a nyomozást, hogy az
újságíró öngyilkossági szándékból maga ugrott le a negyedik emeletről.
Sok újságíró elleni merénylet, támadás, zaklatatás arra vezethető vissza, hogy
az áldozat a helyi hatóságok lábára lépett. Mihail Afanaszjevet, a hakásziai
Abakánban megjelenő online Novij Fokusz szerkesztőjét magát rendőrnek kiadó két
férfi azután verte félholtra, hogy az újságíró állítólag megrágalmazta a régió
főügyészét. Korábban Afanaszjev ellen már öt ízben emeltek vádat rágalmazásért,
a bíróság azonban mind az öt esetben felmentette. Baskortosztánban (Baskíriában)
a hatóságok letartóztattak egy Viktor Smakov nevű lapszerkesztőt, mert
újságjában korrupcióval és az emberi jogok megsértésével vádolta meg a helyi
hatóságokat, és lemondásra szólította fel az autonóm köztársaság elnökét. Az
ügyész ötévi börtönbüntetést kért a fejére. A helyi hatóságok tetteit leleplező
murmanszki újságírónőt, Larisza Arapot – a klasszikus KGB-recept szerint – „pszichuskába”,
azaz zárt intézetbe utalták kényszergyógykezelésre. Az Emberi Jogok Bírósága
nemrégiben ítélt meg kártérítést két penzai és egy kurszki újságírónak, mert – a
strasbourgi ítélőszék indokolása szerint – évekkel ezelőtti bírósági
elítélésükkel Oroszország megsértette az európai emberi jogi konvenciónak a
szólásszabadságot szavatoló cikkelyét.
Sorra végzi ki az őt leleplező újságírókat a maffia. Ilyen leszámolásnak lett az
áldozata például Jevgenyij Geraszimenko szaratovi riporter vagy Jevgenyij Zimin,
a moszkvai NTV tévécsatorna munkatársa. Az előbbi egy cég „lenyelésére”, az
utóbbi a moszkvai éttermek higiéniai állapotára igyekezett fényt deríteni.
Gyakran ugyancsak nem éppen a glasznoszty szellemében járnak el a hatóságok a
külföldi állampolgárságú vagy külföldi médiumot tudósító újságírókkal szemben,
ha azok „kellemetlenkednek” nekik. Idén júniusban a szentpétervári
G8-konferencia idején a rendőrség őrizetbe vette Boris Reitschustert, a német
Focus munkatársát, aki a csúcs elleni tiltakozó gyűlésről tudósított. A nyár
elején kért és – ami nem könnyű! – kapott is politikai menedékjogot az Egyesült
Államokban Jurij Bagrov, a Szabadság rádió főmunkatársa, és Fatima Tliszova, a
Regnum hírügynökség főszerkesztője, akiket állításuk szerint Oroszországban
üldöztek a hatóságok. Nagy-Britanniába menekült ugyanerre hivatkozva Jelena
Tregubova, egy Putyint és környezetét túl közelről ismerő és azt könyveiben
leleplező sztárújságírónő.
Eközben az orosz vezetéshez egymás után érkeznek a nemzetközi emberi jogi és
újságíró-szervezetektől a tiltakozások a sajtószabadság egyre elhatalmasodó
megnyirbálása ellen. Moszkvában erre azzal válaszoltak, hogy felszólították az
újságíró-szövetséget: költözzön ki a Zubovszkij bulváron álló patinás
székházából (Dom zsurnaliszta), mert arra egy állami televíziónak van szüksége.
És szinte bizonyosra vehető, hogy a hatóságok ennek a trendnek a decemberi
parlamenti és a márciusi elnökválasztás után sem vetnek véget. Kevesen kétlik
ugyanis, hogy az „irányított demokrácia” tovább mélyül, és hogy Vlagyimir Putyin
utódja – ilyen vagy olyan formában – Vlagyimir Putyin lesz.
2007. 11. 02. (XI/44)
