De kezdjük az elején. Tyereskova 1937-ben született a jaroszlavi körzet egyik
falucskájában. Apja meghalt a háborúban, anyja egyedül nevelte őt és két
testvérét. A lány már tizenhét éves korától dolgozni kezdett. Szövőnőként
helyezkedett el a közeli gyárban, hétvégenként pedig hobbijának áldozott, eljárt
egy ejtőernyős klubba. Mivel pedig Hruscsov éppen akkortájt vette a fejébe, hogy
az első női kozmonautának szovjetnek kell lennie, országszerte figyelemmel
kísérték az ilyen egyesületeket, és hamarosan ő is a „kiválasztottak” közé
került. A mindössze pár fős „szoknyás osztagra” kemény kiképzés várt: némelyek
szerint keményebb, mint a férfiakra. Bevezetésképpen mindenesetre előre közölték
velük, hogy a „házasság plusz család” programpontot – legalábbis egy jó időre –
el kell felejteni. A lányok erre is készek voltak. A jelöltek közül egyébként
nem Tyereskova számított biztos befutónak: korántsem mindig sikerültek
a tesztjei, ráadásul ő volt az egyetlen, akinek nem volt felsőfokú végzettsége.
Hogy miért mégis éppen rá esett a választás? Talán ő illett bele legjobban a
„szovjet álom” képébe: lám, az egyszerű szövőnő is milyen sokra viheti
Az űrutazás hetvenkét órán át tartott, de ezek biztosan nem tartoznak Valentyina
Tyereskova legboldogabb napjai közé. Negyvennégy év elteltével így beszélt erről
a Komszomolszkaja Pravdának adott interjúban: „Az űrhajó programjába hiba
csúszott, aminek eredményeképpen nem közeledtem a föld felé, hanem minden körrel
egyre távolabb kerültem tőle. Jelentettem a dolgot Koroljovnak (a
főkonstruktőr), de csak a második napra sikerült átprogramozni a rendszert, és
megszüntetni a távolodást. Erről persze évtizedekig nem beszélhetett senki.”
Az egész akció amúgy is rendkívül veszélyes volt: az orvostudomány még nem tudta
felmérni a női szervezetet érintő „kockázatokat és mellékhatásokat”. Az űrhajó
kabinjában, mely annyira szűk volt, hogy a konstruktőrök csak „konzervdoboznak”
hívták maguk közt, épphogy csak elfért egy ember, mozogni nem nagyon lehetett
benne. Három napot eltölteni ilyen körülmények között még a földön sem
mindennapi teljesítmény.
Tyereskova a három nap alatt egyszer sem vehette le a fejvédő sisakot. Bár
rendre jelentette a diszpécsernek, hogy minden a legnagyobb rendben – ez nem
egészen volt így. Majdnem egész idő alatt rosszullét gyötörte, egyszer hányt is
– szerinte a szörnyű étel miatt. A kellemetlen meglepetésekből
a végére is jutott: „Amikor katapultáltam, elfogott a kétségbeesés: ugyanis
egyenesen egy tó felé közeledtem – emlékszik vissza a földreszállás pillanataira
Tyereskova. – »Istenem, felküldtek egy nőt, és a végén vízbe pottyan« – villant
át az agyamon.” (A hatalmas, nehéz, négy kilométer magasan nyíló ejtőernyőt nem
lehet irányítani.) Az űrhajósokat tanították vízre szállni – de vajon lesz-e
elegendő ereje még a felszínen maradni a kimerítő utazás végén? Végül a szél
segített rajta – túlsodorta őt a tavon. „A földreszálláskor alaposan bevertem
a fejem a sisakba – idézi fel viszontagságait az űrhajósnő – hatalmas kék folt
keletkezett az arcomon.” Majdnem eszméletlen volt, mikor odaértek a segítők, és
azonnal egy moszkvai korházba szállították. Estére már meg is volt a megnyugtató
eredmény – mindent rendben találtak. Ezután jöhetett csak a nyilvánosság:
a monokli eltűnt ügyes sminkesek keze alatt, Tyereskovát beültették az űrhajóba
a mező közepén, majd kezdődhetett a híradó: statiszták futnak az űrhajó felé,
egyikük segít kinyitni a gépezet ajtaját – ő pedig odabent ül, frissen, fitten,
mosolygósan. Ezek a képek járták aztán körbe az egész világot.
2007. 07. 05. (XI/27)
