Raed Szalah sejk, az izraeli iszlám mozgalom vezetője anticionista zsidókkal
együtt tüntet a jeruzsálemi óvárosban
Fotó: AP
Az Arab Liga Európából is segítséget kapott, miután az EU külügyminiszterei
Brémában nyilatkozatban támogatták meg az arab ultimátumot. A miniszterek –
köztük Göncz Kinga, a magyar diplomácia vezetője – üdvözölték a tényt, hogy
Rijádban „előremutató határozat” született. Az arab kezdeményezés nem szól
békéről, ám az egész arab világ nevében „normális kapcsolatokat” ígér Izraellel.
A zsidó államnak előbb azonban vissza kell vonulnia az 1967. június 4. előtti
fegyverszüneti vonalakra, át kell adnia a Templomhegyet és a zsidó óvárost a
palesztinoknak, a szíriaiaknak pedig a Golán-fennsíkot. Az arab országok csak
ezután ismernék el a zsidó államot. A legnagyobb vitát a tervnek mégis az a
része váltotta ki, amely a „palesztin menekültek helyzetének igazságos
rendezését” írja elő az ENSZ-közgyűlés 194-es számú határozata alapján. E
dokumentum – többek között – kilátásba helyezi, hogy azon palesztinai arab
menekülteknek, akik békében kívánnak élni szomszédjaikkal, a lehető legkorábbi
időpontban meg kell engedni a visszatérést, vagy ha nem kívánnak visszatérni,
kárpótolni kell őket.
Ha Izrael teljesítené a rijádi nyilatkozat követelményeit – visszavonul a
hatnapos háború előtti vonalakra, majd megalakul a palesztin állam
Kelet-Jeruzsálem fővárossal, és tágra nyitja kapuit négymillió arab menekült
előtt – a zsidó állam halálos dilemma elé kerül: fenntartsa-e korábbi
demokratikus rendszerét és szűnjön meg zsidó állam lenni, vagy az állam zsidó
jellegét megőrizve vezessen be jogfosztó diktatúrát? A több millió palesztin
menekült betelepülésével a választók palesztin kabinettel válthatják le az
izraeli kormányt. Az arab vezetésű Izrael egyesülhetne a palesztin állammal, és
az így létrejövő egységkormány európai és más donorállamok pénzén hozzáláthat a
korábbi európai minták alapján a palesztinai zsidókérdés végső rendezéséhez –
aminek történelmi előzményei is vannak: Hadzs Amin el-Husszeini, az egykori
jeruzsálemi főmufti 1940-ben azt javasolta Hitlernek, hogy Nablusz mellett
létesítsenek megsemmisítő tábort. A szaúdi tervvel Ehud Olmert izraeli kormányfő
csapdába került, miután kijelentette: szeretne tárgyalni minden arab állammal,
ugyanakkor – érthető okokból – hallani sem akar arról, hogy akár egyetlen
palesztinai arab is letelepedjen Izraelben.
Ám ha megalakul a palesztinai arab állam, miért kellene a menekülteknek a zsidó,
és nem az arab államban letelepedniük? Az arab álláspont szerint 1948-ban a
zsidó nép indított támadást Palesztina arab lakói ellen. Kiűzte őket, és így
alakította meg Izrael államát. Bizonyos számú (tetszőlegesen: egy-, kettő-,
három- vagy négymillió) ártatlan, békeszerető arab így vált otthontalan
menekültté. Az igazság azt követeli – szól az európai béketábor által is
támogatott arab érvelés –, hogy a menekültek térhessenek vissza házaikba, és
addig is, amíg ez meg nem történik, a világnak (az arab országokat leszámítva)
gondoskodnia kell róluk.
Az arab kezdeményezés valódi célja Izrael, a zsidó állam békés úton való
felszámolása. A palesztinai arabok az egyetlen olyan menekültek a világon,
akiket nem üldözött el senki. Az arabok egy része önként távozott lakóhelyéről,
mert nem akartak a leendő zsidó állam területén maradni. Olyan háború miatt
veszítették el lakhelyüket, amelyet maga az Arab Liga indított 1947-ben azzal a
céllal, hogy a zsidó állam megszületését megakadályozza. Az ENSZ-közgyűlés
felosztási javaslatát elutasították, és már a következő napon harminckilenc
zsidó munkást gyilkoltak meg a haifai olajfinomítóban. Felfegyverzett arab
kommandók békés zsidó településekre támadtak, hogy gyilkosságokkal a zsidó
lakosság tömeges menekülését érjék el. Az Arab Felszabadítási Hadsereg egységei
készítették elő öt arab állam hadseregének invázióját. A menekültek nagyobb
részének azért kellett távoznia, mert fegyverrel támadtak a szomszédos zsidó
településekre, ám a harcban alulmaradtak. Azok az arab települések, amelyek
kimaradtak ebből, ma is a helyükön vannak.
A pánikot és a menekülést fokozta, hogy a Deir Jaszinban történteket a
propaganda meghamisította. Deir Jaszint az Arab Felszabadítási Hadsereg katonái
szállták meg, és lakóinak egy részét felfegyverezték, hogy a Jeruzsálembe vezető
utat ellenőrzés alá vegyék. Majdnem egy álló napig tartó ütközetben megölték az
Irgun parancsnokát, és negyven zsidó fegyverest sebesítettek meg. Bár az Irgun
lehetőséget adott a polgári lakosság távozására, erre az arab fegyveresek nem
minden esetben adtak esélyt, és a polgári lakosságot gyakran élő pajzsként
használták. Az Irgun parancsnokát is egy nőnek öltözött arab fegyveres lőtte le.
Az ütközetnek ugyan voltak civil áldozatai, de a nőkkel szembeni
erőszakoskodásra, mészárlásra nem került sor.
A „vérvádas legenda” azonban szárnyra kapott, és ma is bizonyításra nem szoruló
tényként olvasható egyes kézikönyvekben. 1948 júniusában öt arab állam hadserege
lépett Izrael területére, s a még helyén maradt arab lakosságot is távozásra
szólították fel, hogy a hadseregek mozgását ne akadályozzák. Azt ígérték nekik,
hogy a zsidókat néhány nap alatt beszorítják a tengerbe. Nem kell sokáig távol
lenniük, és amikor hazatérnek, megkapják a zsidók ingatlanait és minden ingó
vagyonát. Az elmenekültekért való felelősség így teljes egészében az Arab Ligát,
az arab államokat terheli.
Számításukba azonban hiba csúszott. Vereséget szenvedtek, és a közel 420-500
ezer menekült nem térhetett vissza otthonába. Az arab államok erre azzal
válaszoltak, hogy a több mint 2500 éve területeiken élő zsidó lakosság körében
gyilkos pogromokat hajtottak végre, és elüldözték őket. Ők ennek a háborúnak a
valódi menekültjei, akiket zsidóságuk miatt elüldöztek otthonaikból. Hétszázezer
menekültet Izrael fogadott be, míg kétszázezren Európába és Amerikába távoztak.
Halottaikat, házaikat és minden vagyonukat hátra kellett hagyniuk. Kárpótlást az
arab államok mind a mai napig nem fizettek. Helyzetük azonban – Izraelnek
köszönhetően – megoldódott. Nem így a palesztinai arabok sorsa. Az arab világ
ötven éven át a világszervezet pénzén tartotta őket mesterségesen
menekülttáborokban, hogy egyszer majd eszközként használhassa őket a zsidó állam
felszámolásában.
Az eddigi háborúkban az arab támadóknak nem sikerült a zsidó államot legyőzniük
és felszámolniuk. Most békés eszközökkel, a rijádi ultimátummal, a „visszatérés
jogával” próbálkoznak.
2007. 04. 06. (XI/14)
