hetilap

II. Miklós

Az első világháború kezdetén Petrográdra
átkeresztelt Szentpétervár
utcáin kirobbant forradalom
„februári” névvel került be a történelembe,
mivel Oroszország a
Julianus-naptár pravoszláv változatát
használta. A mai időszámítás szerint
március 8-án kitört forradalom március
15-én véget is ért: II. Miklós cár
távozott a trónról. A háromszázhetven
éve fennálló örök és megbonthatatlannak
hitt cárizmus egy hét alatt omlott
össze. Váratlanul mind önmaga,
mind ellenfelei számára.

A februári forradalom kezdete előtt
két héttel a svájci emigrációban élő
Lenin még azt mondta egy szociáldemokrata
gyűlésen, hogy a forradalmárok
ifjú nemzedéke biztosan meglátja
a forradalom győzelmét Oroszországban,
de az olyan öregek, mint ő,
aligha.

Lenin nem hitt a népi önrendelkezésben,
ezért igencsak meglepődhetett,
amikor 1917 márciusában az
orosz nép kezébe vette sorsa irányítását.
Ez sarkallhatta Lenint és utódait
arra, hogy a bolsevik hatalomátvételt
követően tudatosan és kíméletlenül
kiirtsák az orosz népből ezt a fajta politikai
önállóságot.

A forradalom az éhínség miatt kezdődött
el Petrográdban. Oroszország
volt az egyetlen Európában, ahol nem
vezettek be jegyrendszert az élelmiszer-
ellátásban a világháború kitörésekor,
ezért hiánycikké vált a hús és
néhány más élelmiszer. A nemzetközi
nőnapon munkásnők ezrei „Le a háborúval!”,
„Le az éhínséggel!”, „Éljen
a forradalom!” jelszavakkal vonultak
az utcára. A rendőrség képtelen
volt feloszlatni a tüntetést, a kivezényelt
katonai és kozák lovas alakulatok
pedig passzív magatartást tanúsítottak.
Hamarosan csatlakoztak
a fizetésemelést követelő férfiak is,
és napról napra nőtt a sztrájkoló
munkások száma. Március 12-én a
tüntetők oldalára álltak a városban
elszállásolt katonai egységek. A cári
hatalom katonai erő nélkül maradt,
sorsa megpecsételődött. Az állami
duma – az orosz parlament – elnöke,
Mihail Rodzjanko a következő táviratot
küldte a városhoz legközelebb
levő Északi Front parancsnokának:
„Ne küldjön több egységet a fővárosba,
mivel azok nem hajlandók a nép
ellen harcolni.”

Rodzjankóról, mint minden más liberális
áramlathoz tartozó orosz politikusról
a szovjet időkben, a népi érdekek
árulójaként beszéltek. De épp ő
volt az, aki két héttel a tüntetések kezdete
előtt II. Miklós cárt figyelmeztette:
„Meg vagyok győződve róla, hogy
nem múlik el három hét, és olyan forradalom
tör ki az országban, amely elsöpri
önt és uralmát.” Ez a profetikus
mondat azután hangzott el, miután
II. Miklós elzárkózott a hitelét vesztett
miniszterek leváltásától. A lenini jóslattal
szemben az állami duma elnökének
szavai valóra váltak.

II. Miklós kitűnő családapa volt, és
általában nem rossz ember, de politikusnak
csapnivaló. Elég rossz emberismerő
volt, és gyakran vette magát
körül semmirekellő, karrierista emberekkel
és hamisítatlan kalandorokkal.
Ékes példa a feslett életű, képzetlen
paraszt, Grigorij Raszputyin, aki be
tudott férkőzni a cári családba, a cár
és a cárnő legközelebbi barátjává vált.
A mágikus képességekkel kérkedő
Raszputyin fejedelmek feleségeit csábította
el, udvari dámákkal hált kedvére
– miközben miniszterek, sőt a
miniszterelnök kinevezését is befolyásolta.
A nép között olyan szóbeszéd
kapott szárnyra, hogy szerelmei közé
tartozik maga a cárnő, Alexandra Fedorovna
is. A cári család tekintélye a
porba zuhant, az uralkodó társadalmi
réteg tekintélyével egyetemben. A válság
kibontakozásához hozzájárult a
miniszterek csereberéje: a világháború
két és fél éve alatt Oroszországban
négy honvédelmi miniszter bukott el,
három külügyminiszter, hat belügyminiszter
és négy kormányfő.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek