Szenegáli sámánok és a francia politikusok

Jacques Chirac francia elnök. Az archív képen Szaddám Huszein oldalán 1974-ben, még miniszterelnökként Fotó: Reuters

Patrick Pasin, a Carnot könyvkiadó vezetője úgy ítéli, hogy a könyv megjelentetésével hozzájárul a francia politikai dialógushoz. "Különböző vezető beosztású politikusok nyilatkozataival rendelkezünk, akiknek közlései alátámasztják egymást" – állítja.

"Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, a mágia működik-e vagy sem, de hisszük, hogy egy olyan nagy demokráciában, mint amilyen Franciaország, az embereknek joguk van tudni, hogy politikusaik mire költik az adózók pénzét."

A könyv nem azt kívánja bizonyítani, hogy a boszorkányság működik, hanem azt, hogy a francia politikusok – miniszterek, kabinetfőnökök és az elit más tagjai – hisznek benne, és hatalmas összegeket fizetnek közpénzekből a sarlatánoknak.

Az írónő figyelemfelkeltőnek szánt leleplező munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy a demokratikus játékszabályok által irányított felszín alatt sokan nyúlnak olyan eszközökhöz hatalmuk és befolyásuk megtartása érdekében, amelyek jogilag egyrészt aligha szankcionálhatók, másrészt igencsak nehezen bizonyíthatóak.

Franciaország hivatalosan továbbra is kartéziánus, demokratikus és egyenlőségpárti – írja Jumel könyve előszavában –, amely nem szokta kiteregetni a sajtó hasábjain képviselői erkölcsi életének
szennyesét. A francia tömegtájékoztatás önmagát az egyik legtisztelettudóbbnak titulálja, szemben az angol bulvársajtóval, amelyik paparazzik segítségével hánytorgatja fel az uralkodócsalád magánéletének részleteit, és vezércikkben hozza le annak "övön aluli" ügyeit. Ha mégis felmerül a kérdés, hogy a közélet elöljáróinak, a francia clintonoknak számot kell-e adniuk szexuális életükről, a politikai konszenzus válasza: nem. A monarchikus tradíció kötelez? (Köztudott, hogy François Mitterrand korábbi köztársasági elnöknek házasságon kívül született gyermeke, azonban ezt a tényt a francia sajtó hallgatólagos beleegyezéssel nyugtázta.)

Azonban mi a helyzet akkor – teszi fel a szerző a kérdést –, ha ugyanezek a személyek okkult praktikákra költenek tetemes összeg? közpénzeket? A titoktartás ekkor is kötelez? Hallgatni kell továbbra is a várható következményekről?

A dolgok természetes menete szerint a politikai tanácsadók, elnökök, miniszterek az esetek nagy részében felelősségtudatuk és képességeik mértékének megfelelően hozzák döntéseiket. És mivel a politikai események – normális esetben – ésszer? programok mentén zajlanak, ritka, hogy látványos kataklizmák rázzák meg a közéletet.

Számos közéleti esemény alakulása azonban ennek mégis ellentmondani látszik. Jacques Chirac – állítja Jumel –, amikor 1995-ben rosszul állt az elnökválasztások előtti közvélemény-kutatások szerint, egy repülőgépnyi varázslót hozatott Szenegálból a francia fővárosba, hogy azok ellenfele, Edouard Balladur ellen "dolgozzanak". Az eredmény: Balladur, akinek győzelméről mindenki egybehangzóan meg volt győződve, még csak be sem jutott a második fordulóba.

Lehetséges, hogy a világbajnok francia válogatott a következő megmérettetésen már az első körben kiessen anélkül, hogy csak egy gólt is rúgott volna? Az 1998-as foci-világbajnokságon – a könyv állítása szerint – Chirac elnök ismét szenegáli boszorkányokat bízott meg, hogy a francia focicsapatot sikerre juttassa, 2002-ben azonban nem volt hajlandó megfizetni az afrikai marabuk segítségét. A sértett mágusok bosszúból a franciák ellen kezdtek el dolgozni. Az eredmény: míg a világbajnokság előtt három hónappal a Skócia elleni mérkőzésen a franciák öt lövésből öt gólt szereztek, Dél-Koreában három mérkőzésen negyvenkét lövésükből egy sem talált kapuba.

A 2002 nyarán zajló elnökválasztás első fordulójában Jacques Chirac a szavazatok alig húsz százalékát tudta megszerezni, Lionel Jospin miniszterelnököt pedig egyszerűen lesöpörték a pályáról. A botránykönyv erre a politológusokat megdöbbentő fordulatra is tudja a magyarázatot: ebben az időszakban számos francia és afrikai varázsló kapott megbízást. Egyesek arra, hogy egy Jospint imitáló babát szurkáljanak tele tűkkel. A mágusok meg vannak győződve arról, hogy praktikáiknak tulajdonítható, hogy az Ecole Nationale-t [francia politikai elitképző egyetemet] végzett, a szakmában "vén rókának" számító politikus a választási kampány során olyan hatalmas szónoki bakikat követett el, ami a teljes közvéleményt megdöbbentette.

Franciaországban nyílt titok, hogy a politikai elit előszeretettel veszi igénybe boszorkányok szolgáltatásait, azonban erről mindeddig csak nagyon kevesen írtak. A sajtó nem foglalkozik vele, pedig Sylvie Jumel szerint ki ne hallott volna Mitterrand jósnőjéről, Elisabeth Teissier-ről, vagy arról, hogy Edgar Faure volt francia miniszterelnök tűz parazsában kereste az útmutatást? Charles de Gaulle tábornok halott feleségével a macskája révén társalgott, és közeli ismerősei szerint Jacques Chirac is kikéri jövendőmondók tanácsát egyes fontos döntései előtt. Több mint három évtizedes politikai karrierje során külföldön többször járt varázslóknál. Ezekről a titkos látogatásokról az elnök sofőrje, Jean Claude Laumond tudott a legtöbbet, aki huszonöt éves szolgálatáról könyvet írt.

Dominique Camus etnográfus és szociológus szerint – akinek "Boszorkányság a mai Franciaországban" cím? munkájára Jumel hivatkozik könyvében – "a boszorkány saját akaratának uralma alá tud vetni mindent, ami környezetében megtalálható: gépeket tud tönkretenni, járműveket lebénítani, baleseteket előidézni, termést szétrohasztani, állatok és emberek magatartását befolyásolni, »paranormális« jelenségeket előidézni". Legalábbis az ötödik köztársaság felvilágosult elitjében – ha igaz a könyv által felvázolt sötét kép – sokan gondolják így. A kérdés, ismétli a szerző, nem az, hogy ezek a praktikák működnek-e vagy sem. Hanem az, hogy a hatalom képviselői, akik ezekhez az eszközökhöz nyúlnak segítségül, eltökélten hisznek bennük: a szóban forgó pénzösszegek azt bizonyítják, a mágusok "ügyfelei" keményen fizetnek a kívánt eredményért.