Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin a Kremlben. Másképp látják a múltat Fotó: Reuters
Három körülményről gyakran elfeledkeznek az elemzők. Az első: késleltetett aknaként rejlett a szovjet alkotmányban, hogy a szövetséges köztársaságoknak joguk van kilépni a Szovjetunió kötelékéből. A második ok "a féltékenység vírusa”, amely a nyolcvanas évek végén jelentkezett: a kegyetlen válság hatására a szomszéd kezdte sajnálni a szomszéd szájából a falat kenyeret. Tbilisziben és Vilniuszban arról beszéltek, hogy elég volt Moszkvának dolgozni, az Uralban azt követelték, hogy szűnjön meg a közép-ázsiai köztársaságok eltartása. Harmadik ok az autonomizálódás követelése volt. A kilencvenes évek elejére a peresztrojka kifulladt. A hatalom elkezdett az alsóbb tagozatokba, a szövetséges köztársaságokba és az autonóm köztársaságokba "lecsurogni". Gorbacsov és Jelcin vetélkedése egyre nyilvánvalóbbá tette az első – csak a Népképviselők Gyűlése és nem a lakosság közvetlen szavazása által megválasztott – szovjet elnök gyengeségét, aki így kevésbé volt legitim bármely szövetségi köztársaság elnökénél. Gorbacsov oldalán dolgozott azonban az egész bürokratikus apparátus, és mellette szólt a politikai tapasztalata.
A Központi Bizottság titkos aktái közül napfényre került az úgynevezett "Autonomizálási Terv", amelyben Oroszország és a "demokratikus" Jelcin helyzetének meggyengítésére az Orosz Föderatív Szovjet Köztársaság autonóm köztársaságait a szövetséges köztársaságok rangjára kívánták emelni. Ennek megfelelő törvényt fogadott el a Legfelső Tanács, de az autonomizáció mechanizmusát már nem tudták végrehajtani. Ez esetben Oroszország térképe egy soklyukú sajthoz hasonlított volna. Elvesztette volna mintegy 20 millió lakosát, illetve területének 51 százalékát azok valamennyi stratégiai erőforrásával együtt. Az orosz képviselőház, felismerve a szétesés veszélyét a köztársaság egységének biztosítása érdekében 1990 júniusában deklarációt fogadott el a tagköztársaság szuverenitásáról. Ebben a nyilatkozatban azonban szó sincs a Szovjetunióból való kilépésről.
Ekkor már hatalmas repedések keletkeztek a Szovjet Kommunista Párt monolit tömbjén. Kevesen tudják, hogy a tagköztársaságoktól eltérően az orosz köztársaságnak nem volt köztársasági szint? pártszervezete. Ivan Polozkov és Gennagyij Zjuganov azzal, hogy a kritikus politikai pillanatban a szövetségi pártvezetés ellenére létrehozták a köztársaság kommunista pártját, nagyban hozzájárultak a Szovjetunió széteséséhez.
Az SZKP reakciós szárnya és a pártapparátus annak érdekében, hogy Gorbacsovot leváltsa a főtitkári és elnöki posztokról, 1991 szeptemberére előkészítette az SZKP soron kívüli kongresszusát és a képviselőház ülését. Gorbacsov a szövetséges köztársaságok vezetőihez fordult támogatásért, megígérve nekik jogköreik kiszélesítését, amelyet az újonnan aláírt Szövetségi Szerződésben még augusztusban ki is erőszakolt.
Az 1991. augusztusi pucscsot követően Gorbacsov
lemondott a főtitkári tisztségéről, és felhívta az SZKP Központi Bizottságát, hogy hozzon egy nehéz, de tisztességes döntést önmaga feloszlatásáról. 1991. augusztus 22-e és november 6-a között betiltották valamennyi tagköztársasági és a szövetségi pártszervezet tevékenységét. Az SZKP szervezeteinek szétbomlásával egy időben aztán lavinaszerűen széthullott az egységes állam is.
1991 augusztusában az állami függetlenségről szóló döntés szerint kivált a Szovjetunióból Azerbajdzsán, Beloruszszia, Kirgízia, Moldávia, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Ukrajna, Észtország, szeptemberben pedig Örményország, Tadzsikisztán. Korábban, 1990-ben és 91 tavaszán Lettország és Litvánia, valamint Grúzia. 1991 decemberében Oroszországon és Kazahsztánon kívül valamennyi volt tagköztársaság kivált a Szovjetunióból.
Zbigniew Brezinski, Carter elnök volt tanácsadója szerint a Szovjetunió szétesésében kulcsszerepet játszottak Ukrajna amerikai stratégiai tanácsadói. Az a tény, hogy 1991 decemberében Ukrajna kinyilvánította függetlenségét, és kitartott amellett, hogy a Szovjetuniót a szabadabb Független Államok Közösségével kell felváltani megakadályozta, hogy a FÁK ne legyen más, mint egy föderatívabb Szovjetunió más elnevezés alatt. Ukrajna meglepte Moszkvát, és példaként szolgált más volt szovjet köztársaságok számára is.
A három szláv köztársaság – Oroszország, Ukrajna és Belorusszia – vezetői által 1991. december 8-án aláírt egyezmény hivatalosan is megfogalmazta a Szovjetunió végét. Az oroszok többsége mind a mai napig úgy véli, hogy egyedül ez a deklaráció elegendő volt egy hatalmas hadsereggel és erős állambiztonsági szervezettel rendelkező nukleáris hatalom széthullásához
Bár a gyorsan és váratlanul meghozott döntés miatt az emberek egy Gorbacsov háta mögötti összeesküvésről beszéltek, valójában semmi titok nem volt: a titkosszolgálatok pontosan jelentettek mindent az elnöknek.
Eleinte Jelcin reménykedett abban, hogy rá lehet beszélni Leonyid Kravcsukot az unió valamilyen formájú fenntartására, de az ukrán elnök még az unió szót sem akarta hallani. Végül is a "közösség” szót találták megfelelőnek az egy politikai, gazdasági és katonai térségben létező államok szövetsége számára. Az elnökök megbízták a szakértőket, hogy dolgozzák ki a közösség megfelelő formájáról szóló dokumentumokat. Az általános elgondolás világos volt, de meg kellett találni a megfelelő jogi formulát. Döntő volt az, hogy a Szovjetunió 1922-es alapítói közül hárman gyűltek össze, a negyedik, a Kaukázuson túli föderáció nem sokkal az alapítás után megszűnt létezni, és valamikori tagjai (Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország) akkorra már kiléptek a Szovjetunió tagjai közül. Végül is két részből álló egyezmény született. Az első részben az alapítók megállapítják az általuk létrehozott államszövetség megszűnését, a másodikban kinyilvánítják egy új egyesülés – a FÁK – létrehozását.
Miután Jelcin, Kravcsuk és a belorusz Suskevics aláírták a megállapodást, elhatározták, hogy felhívják Gorbacsovot és az idősebb Bush elnököt. A telefonkezelők elég sokáig keresték a Kreml gazdáját, míg Bush azonnal vonalban volt.
Gorbacsov a történtek megismerése után a hadsereghez fordult támogatásért. A katonai körzetek parancsnokai azonban nem reagáltak az elnök felhívására. A helyzet emlékeztetett arra, amikor II. Miklós cár 1917-ben főhadiszállásáról kérte a hadsereg segítségét, de a katonák egyöntetűen a trónról való lemondását kívánták.
A Szovjetunió szétesésére a pontot Oroszország, Ukrajna és Belorusszia Legfelső Tanácsai tették, amikor egyhangúlag ratifikálták a FÁK megalakulásáról szóló szerződést, amelyhez hamarosan csatlakoztak a balti köztársaságok és Grúzia kivételével a korábbi tagköztársaságok is.
2001. 12. 21. (V/51)
