Eltérő jövőképek

Ezer Weizman izraeli elnök a jeruzsálemi Nyugati-falnál tartott függetlenség napi
ünnepségen. Múltból a jövőbe Fotó: Reuters

A kék-fehérbe öltözött és fellobogózott ország népe büszke is hazájára, és
ma épp olyan töretlen felszabadultsággal ünnepel, mint 1948 májusában, amikor Ben
Gurion felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Akkor 806 ezer zsidó élt a Földközi-tenger és a Jordán folyó partjai között. A
folyamatos hazatelepülésnek köszönhetően ma 6,3 millió Izrael lakosainak száma,
amelyből 4,9 millió (77,9 százalék) zsidó, 890 ezer (14,1 százalék) muzulmán, 410
ezer (6,4 százalék) keresztény és 100 ezer (1,6 százalék) drúz. Az elmúlt évben a
népesség havi növekedési átlaga elérte a hatezer főt.

A jövő Izraeléről azonban megoszlanak a vélemények. Az ultraortodox zsidók
számára az isteni megváltás, a politikai baloldal számára a közös gazdasági
érdeken alapuló egyetemes béke és harmónia elképzelése, a politikai jobboldal
számára pedig a konfrontációk vállalása és az azokkal való sikeres szembenézés
jelenti a konfliktusok megoldását.

Míg az izraeli zsidók túlnyomó többsége, ha eltérő módon ítéli is meg a
jövőt, támogatja az államot, addig az izraeli állampolgárságú arabok jelentős
része ma már a palesztin függetlenségi törekvésekkel azonosul. "Izrael
függetlenségi napja a palesztinok számára a holokauszt napja" - hirdette egy
transzparens a galileai Sfaram faluban, ahol az oda látogató Natan Scsaranszki
belügyminisztert tüntetés és kőzápor fogadta.

Az ünnepségek a háború hősi halottjaira való emlékezéssel kezdődtek. Izrael
történetében 19 ezer 109-en estek el az ország védelmében vívott harcokban. Idén
először e napon emlékeznek meg a terror áldozatairól is. Sziréna hangjaival és
kétperces néma vigyázállással veszik kezdetüket a megemlékezések, amelyek során
felolvassák az áldozatok nevét: minden név mögött felidéződik egy arc, és minden
arc mögött egy külön világ. E gyásznap egyesíti Izrael zsidó, beduin és drúz
lakosságát, akiknek soraiból a hősi halottak kikerültek.

Izrael arab lakossága azonban e napon a saját halottjaira emlékezik, azokra, akik a
másik oldalon álltak, akik egyesülve a fiatal zsidó államra támadó intervenciós
hadseregekkel az állam felszámolásáért és a "zsidók tengerbe szorításáért"
harcoltak. Ez a történelmi tapasztalat alapvetően kettéválasztja Izrael lakosságát,
ami a függetlenségi napon csak még nyilvánvalóbbá válik. Idén Sfaramban, a
galileai arab városban rendezték a függetlenségi napi fogadást, amelyen a kormány
képviseletében Natan Scsaranszki belügyminiszter jelent meg. Az arab polgármesterek
egy része bojkottálta a rendezvényt, s a városban már kora reggel tüntettek a
belügyminiszter jelenléte ellen. A palesztin zászlókkal felvonulók előbb
megkoszorúzták az arab hősök emlékművét, majd a városháza elé vonultak.
"Izrael függetlenségi napja a palesztinok számára a holokauszt napja" -
olvashattuk a feliratokról. A tüntetők elénekelték a palesztin himnuszt, majd
"Vérrel és tűzzel szabadítjuk fel Palesztinát!" kiáltásokkal kőzáport
zúdítva a rendőrökre a városháza elleni rohamra indultak. A tüntetők élén arab
parlamenti képviselők haladtak, akik mentelmi jogukat a törvényes rend elleni
felbujtásra és izgatásra használták. A rendőröknek nem volt könny? a
belügyminisztert kimenekíteni az őrjöngő tömeg elől.

A zsidó vallási ortodoxia sem ünnepli ezt a napot. Ők a megváltást várva a
Magasságos mindenható tette következményeként várják a Mennyei Királyság
megszületését. Álláspontjuk szerint nem a hadsereg védte meg a zsidó államot,
hanem a Magasságos Szent, ezért úgy vélik: Izrael Állam igazi katonái a vallásos
zsidók, akik életüket a Tóra tanulmányozásának szentelik. Ebben az időszakban nem
örvendezhetnek, nem hallgathatnak örömteli zenét, és nem perdülhetnek táncra, még
a függetlenségi nap kedvéért sem. A gyász időszaka ez, mert ekkor emlékeznek Akiba
rabbi 24 ezer tanítványára, akikkel a római uralom alatt egy járvány végzett. A
függetlenség napja munkaszünet, ám a vallásos diákok önkéntesen ezen a napon is az
iskola padjait koptatják. Kevésbé békés időtöltést választottak azok az
ultraortodox fiatalok, akik egy nemzeti zászlóval díszített autót dobáltak meg
kővel Jeruzsálemben.

A zsidó társadalom másik fele azonban önfeledten és büszkén ünnepel. Az ünnep sem
feledtetheti azonban a jövő iránt érzett aggódást. Mi vár az elkövetkezendő
néhány évben a zsidó államra? Vajon megadatik-e végre Izraelnek, hogy békés
körülmények között rendezze belső problémáit? Sikerül-e az északi határ
biztonságát elérni? A palesztinokkal vajon eljutnak-e a végső rendezésig?

A zsidó társadalom egyik fele, a politikai baloldal abban bízik, hogy igen, és a
háborúból a zsidó állam a béke korszakába lép. Izrael a Közel-Kelet vezető
gazdasági és technológiai hatalmává válik, a palesztinok és Izrael arab szomszédai
is belátják, hogy a béke mindannyiuk közös érdeke. Ehhez azonban Izraelnek is meg
kell változnia - vélik. Ezért hamarosan beköszönt a posztcionizmus kora, amelyben a
zsidó állam ugyanolyan "normális állammá válik, mint szomszédai", a fegyveres
kéz lehanyatlik, hogy a béke galambjainak és az olajágnak adja át a helyét. Ez nem
is lehet másként, mert a térség problémái olyan súlyosak, hogy azok csak
együttesen oldhatók meg. A jövő a kooperációé, a közel-keleti közös piacé,
Izrael, Palesztina és Jordánia államszövetségéé - fogalmazza meg álláspontját
a kormányzati többséget adó izraeli baloldal. Maga a kormányfő, Ehud Barak azonban
ennél sokkal realistább. Ő a "hafrada", a teljes elválasztás híve. Szerinte
szét kell választani Izraelt és a palesztinokat, mondván: "Mi itt, ők meg ott!"

A zsidó társadalom másik fele nem hisz a kooperációban, nem hisz az absztrakt emberi
jóság fogalmában és a puszta gazdasági érdek mindenhatóságában. Óva inti a
mostani kormányt a túlzott engedményektől. Nem hisz a folyamat békés végében, mert
úgy véli, a palesztinok számára a béke csak egy lehetőség a sok közül. Úgy
gondolják, hogy egy megalakuló palesztin állam gazdaságilag életképtelen marad,
ezért elkerülhetetlenül radikalizálódik, s ebből a szempontból lényegtelen, hogy
Arafat aláírja-e a végső megállapodást vagy sem. A szabadság felkelti majd a
palesztinok büszkeségét, s természetes módon azonosítják magukat az új állammal.
Arafat - aki nem mondott le egész Palesztina felszabadításáról - végső soron a
konfrontáció útját választja majd. Totális háború helyett a felőrlő
terrorhadjárat módszerét követve előbb a zsidó települések felszámolására
törekszik, majd Izrael állam belső életének megbénítását tűzi ki célul -
hirdeti a peszszimista forgatókönyv bekövetkeztétől aggódó réteg, amely arra
figyelmeztet, hogy az Izraelben lakó palesztinok már most az autonóm területeken
élőkkel azonosítják magukat. Ahogyan egy sfarami tüntető a PFSZ lobogóját lengetve
egyértelműen kijelentette a televíziós híradó stábja előtt: "Én nem tartozom
Izrael államához!"