Csecsen férfi, mellén a Szovjetunió Hőse kitüntetéssel újragyújtja a lángot az
ismeretlen katona emlékművén Gudermeszben. Köszöntik a felszabadítókat
Fotó: MTI
Oroszország sikerét azonban nemcsak Jelcin határozottsága, hanem Clinton elnök álláspontja
is biztosította. Az amerikai elnök gyakorlatilag támogatta az oroszok kaukázusi hadműveleteit,
ilyen módon semlegesítődtek a német és francia vezetők felől jövő támadások. Az
orosz médiában rögtön ezután felvetődött a kérdés, vajon mennyibe kerül majd
Oroszországnak ez a segítségnyújtás. Egyesek szerint Oroszország cserébe kénytelen
volt beleegyezni a katonai jelenlét csökkentésébe Grúziában, és három évvel korábbra
hozni a moldáviai csapatkivonás időpontját. Mások a jövőben megépítendő
(Oroszországot kikerülő) Azerbajdzsán–Grúzia–Törökország olajvezetékre adott
engedélyről beszélnek. Megint mások bizonyos orosz engedményekről az USA felé, a
rakétaelhárító védelmi rendszerről szóló megállapodás újravizsgálásáról.
Igor Ivanov külügyminiszter ezzel szemben azt állítja, hogy nem volt semmiféle előzetes
megállapodás az USA-val, Oroszország álláspontja Csecsenfölddel és a rakétaelhárító
rendszerrel kapcsolatosan nem képezi alku tárgyát.
Amit mond, az hihetőnek tűnik. A legvalószín?bb, hogy nem történt előzetes megállapodás.
Clinton elnöknek a legelemibb logika szabályai szerint is támogatnia kellett Oroszországot.
Az isztambuli találkozó előtt egy hónappal az ENSZ amerikai támogatással szankciókat
foganatosított Afganisztán ellen, melynek vezetői megtagadták a terrorista bin Laden
kiadatását. Oroszország nagyjából ugyanilyen emberek ellen harcol a Kaukázuson, köztük
talán éppen bin Laden szövetségesei ellen is. Ilyen módon Oroszország amerikai részről
való elítélése teljesen logikátlan lenne.
Clinton azonban nem Oroszországot általában támogatta, hanem Jelcint, az ő új kormányát
és az általa képviselt politikai rendszert, amelynek egyik lényeges eleme a kommunistákkal
való szembenállás. Jelcin a kommunisták fő ellensége Oroszországban. Éppen ezért
értékeli őt a Nyugat, és különösen Amerika. A lényeg az, hogy Jelcinék és utódaik
sikeresen folytassák továbbra is a kommunisták elleni harcot. Ha Amerika most támogatná
a nyugati államok beavatkozási kísérleteit az Észak-Kaukázusban, és nemzetközi, sőt
NATO-erők kerülnének bevetésre, ezzel tulajdonképpen a kommunistákat segítené, és
gyengítené Jelcin pozícióit, valamint azét a Putyinét, akit az orosz elnök
Isztambulban utódjaként mutatott be Clintonnak.
A nyugati békefenntartó erők kaukázusi bevetését az orosz baloldal kétségkívül
Oroszország függetlensége elvesztéseként és Jelcinék árulásaként állítaná be.
A kommunisták és szövetségeseik győzelme biztosított lenne a közelgő duma-választásokon,
Putyin győzelmére pedig úgyszólván semmi esély nem maradna. Zjuganov, de még a csak
gyakorlatban kommunista Primakov is sokkal inkább illenének a hazafiasság jelmezébe,
mint a jelenlegi elnök környezetéből bárki. Az orosz kommunisták választási győzelme
egyenlő lenne az USA stratégiai vereségével. Az pedig, hogy az ország még Primakov
győzelme esetén is visszatér a kommunizmushoz, most már nem kétséges. Néhány
nappal az isztambuli találkozó előtt Primakov kijelentette: "Úgy gondolom, hogy a
marxista tanítás – tudomány. Én ettől nem fordultam el, és nem is fordulok el."
Természetesen egy erős Oroszország újjászületését senki nem kívánja Nyugaton.
Nem véletlen, hogy a kaukázusi befolyás megerősítésére való orosz törekvés
komoly kritikát váltott ki Németország és Franciaország részéről.
1999. 11. 27. (III/47)
