Jichak Mordeháj védelmi és Ariel Saron külügyminiszter Benjamin Netanjahu kormányfővel.
A jobboldal is keresi vezetőjét Fotó: MTI
Netanjahu a "biztonságos béke" jelszavával nyerte meg a választásokat. Azzal,
hogy követelni fogja a palesztinoktól az oslói egyezmény teljes betartását. Erre kovácsolta
össze jobboldali koalícióját, amely biztos volt abban, hogy a kormány nem folytatja a
munkapárti kabinet békepolitikáját. Netanjahu ennek ellenére és eredeti programjával
ellentétben – ha vontatott ütemben is – de továbbvitte az oslói folyamatot.
Koalíciójának sorsa a hebroni egyezménnyel rendült meg és a Wye-egyezmény aláírásával
pecsételődött meg. Netanjahu a jobboldali koalíció támogatását élvezve újabb és
újabb izraeli területeket adott át a palesztinoknak.
A Comet, a Nemzeti Vallásos és a Tóra-Jahadut pártok Izrael földjéhez elvi okból
ragaszkodtak. Az orosz bevándorlók pártja, az Izrael BeAlija ugyanakkor azt hányta
Netanjahu szemére, hogy miért adta át Hebront és vonult ki újabb területekről,
amikor a palesztinok adósok maradtak a maguk vállalta kötelezettségekkel. A Likudtól
balra eső Harmadik Út párt viszont a közbiztonsági miniszter, Avigdor Kahalani vezetésével
a Wye-egyezmény mielőbbi végrehajtására számított, hiába. Netanjahunak még saját
pártjából, a Likudból is támadásokkal kellett szembenéznie: Benni Begin, Limor
Livnat és Uzi Landau igen erős bírálatban részesítették a kormányfőt. A kormányban
is jelentős ellenzéke volt az egyezménynek. Netanjahu harapófogóba került. Hiszen míg
a koalíció jobboldali tömbje a Wye-egyezmény felmondását követelte, addig a balra
eső rész épp ellenkezőleg, annak megvalósítását kérte számon a kormánytól.
Netanjahu törvényszerűen magára maradt, egyedül a Sassz állt ki mellette. Ezek után
az ellenzéki Munkapártnak nem sok dolga akadt. A kiábrándult koalíciós pártokkal
együtt a választások előbbre hozatala mellett voksolt annak reményében, hogy a vártnál
hamarabb kerülhet vissza a hatalomba.
A választások előrehozatalával megélénkült a politikai élet. A paletta napról
napra színesebb. Pártok és kormányfő jelöltek bukkannak fel, és tűnnek el a valószínűleg
május 17-én sorra kerülő választásokat követően a történelmi süllyesztőben.
Az átrendeződés a politikai aréna egyik oldalát sem hagyja változatlanul. Az izraeli
parlament arab képviselői elsőként jelentették be, hogy egységesítik erejüket, és
egy listán indulnak a választáson. Maguk is állítanak kormányfő-jelöltet, és céljuk
a mérleg nyelvét alkotni, ha a szavazás második fordulóján fej-fej melletti lesz a küzdelem
a munkapárti és a Likud-jelölt között.
Elsőként Amnon Lipkin Sahak, volt vezérkari főnök jelentette be, hogy katonai
karrierjét egy új, úgynevezett Középpárt élén, a politika hadszínterén fogja
folytatni. A Munkapárt-közeli, de attól jobbra álló érdekszövetséghez valószínűleg
két Likud-politikus is csatlakozik, de tagjait főként a Munkapártból toborozza majd,
és így ezzel Ehud Barak táborát gyengíti. Az új párt politikai szerepéhez nem fűznek
különösebb reményeket a szakértők. Megjelenése Netanjahut erősítheti. Barak maga
is rontotta esélyeit, amikor visszautasította Netanjahu "last minute" ajánlatát a
nemzeti egységkormányra. Az ambiciózus munkapárti vezető becsvágya nagyobb annál,
semhogy egy Netanjahu által vezetett szekér utasa legyen. Ő maga akarja a fogatot
hajtani, ezért másodszor is viszszadobta a politikai összefogásra felkínált lehetőséget.
A legnagyobb változások érthetően a Likudon belül indultak meg. Két képviselő
(Roni Milo és Dan Meridor) balra távoztak a pártból, és az új Középpárt felé közelednek.
Benni Begin, a hajdani kormányfő, Menahem Begin fia pedig jobbra vette útját. Elhagyta
a Likudot, amely – mint mondta – halott, és a telepes mozgalomból kihajtott Tkuma és
Izrael Frontja támogatásával jobboldali radikális programmal indul a kormányfői választásokon.
A Likudon belül maradva Uzi Landau – Netanjahuval szemben – indul a házon belüli választásokon,
annak eldöntésére, hogy ki legyen a párt miniszterelnök-jelöltje. Döntését inkább
politikai meggyőződés vezérli, semmint a karrier reménye. Ezt bizonyítja, hogy
amennyiben Netanjahu esélyét növelheti, kész akár félre állni az útjából.
Több Likud-politikus, mint a védelmi miniszter, Jichak Mordeháj, valamint Limor Livnat
még nem döntöttek, elhagyják-e pártjukat. Helyzetük kérdéses ugyan a nemzeti táborban,
érezhető a feszültség kettejük és a kormányfő között, de minden nappal egyre
biztosabbá válik: nem hagyják el politikai otthonukat.
Az idő azonban sürget. Még néhány nap, és lezárul a kormányfői székért hadba
indulók listája. Netanjahu eddigi fő ellenfele Ehud Barak. Hacsak Ariel Saron külügyminiszter
meg nem gondolja magát. Erre vonatkozó kijelentése a legújabb szenzáció az izraeli
politika berkeiben. Saron nem Netanjahuval akar megmérettetni. Nem a miniszterelnöki babérok
csábítják e vállalkozásra, amennyiben jelölteti magát. Ő a mentőöv szerepét
akarja eljátszani: ha úgy látja, hogy Netanjahunak nincs esélye a munkapárti Barakkal
szemben, akkor talán neki sikerül a választók szavazatait a jobboldal számára
megnyerni.
A játszma azonban többesélyes. Bár az egységkormány ötlete Barak elutasító válaszával
lekerült a napirendről, a választások előrehozataláról szóló törvényjavaslatot
még nem fogadták el végérvényesen. Sőt a választás még akkor sem elkerülhetetlen,
ha majd megszavazzák, mert május 4-ének fenyegető árnyéka már ma rávetül az
izraeli politikára. A választás dátumát elsősorban azért tűzték május 17-re,
mert ha Jasszer Arafat beváltja ígéreteit, és május 4-én egyoldalúan kikiáltja a
palesztin államot, a legtöbb elemző szerint az egységkormány azonnali felállítása
és a választások bizonytalan ideig történő elhalasztása elkerülhetetlenné válna.
1998. 12. 31. (II/52)
