hetilap

Nyolcvanadik születésnapja alkalmából Visszapillantás címmel életmű-kiállítása nyílt a Budapest Galérában. Nyolcvan év nagy idő, vagy csak egy pillanat az ember életében?– Ha arra nézek, hogy a terveimhez képest milyen kevés fért bele, akkor nagyon rövid. Ha azonban arra gondolok, mennyi minden történt ennyi idő alatt, akkor rettenetesen hosszúnak tűnik. Az örökkévalósághoz képest persze akkor is csak egy pillanat.Másképp éljük meg, ha előtte vagyunk az eseményeknek, mint ha utána. Milyen az, amikor már visszanézünk?– Fiatalon egy év igen hosszúnak tűnt, most pedig alig múlik el egy nyár vagy egy karácsony, s íme ismét forrón tűz a nap, s mintha csak néhány percbe telne, ismét a karácsonyi ajándékokon jár az eszem. Ahogy az ember idősebb lesz, úgy gyorsul fel az idő. Végül is nem annyira az évek számszerűsített értéke számít, hanem inkább a tartalma, vagyis ahogyan azt megéli az ember. Lehet valaki húszévesen is öreg és százévesen is fiatal. Ha orvoshoz kell mennem, az öregség gondolatával küzdök, de ha újra az alkotás öröme vesz körül, akkor a negyvenes éveimben érzem magam.Milyen tervei vannak?– Húsz éve már letettem a kamerát, s amit most csinálok, az a fotográfia járulékos része: könyveket szerkesztek, kiállításokat szervezek, fotóügynökséget vezetek. A mostani kiállítás kapcsán sokan ösztönöznek arra, hogy újra gépet vegyek a kezembe. Lehet, hogy megteszem.Húsz év alatt a fotográfia óriásit változott, s a legszembetűnőbb, hogy a film – amire Ön dolgozott – teljesen kiszorult a hétköznapokból. A Rolleiflex, Linhof és a Leica után nem lenne furcsa egy digitális fényképezőgéppel folytatni?– Minden kornak megvan a maga technikája, s ezt tudomásul kell venni. Ahogyan annak idején feltalálták a kereket, most az élet úgy hozta, hogy feltalálták a digitális technikát. Nem ijedek meg tőle, noha a régi, filmes, analóg technikát jobban szerettem.Miért?– Többet kellett tudni, készülni, gondolkodni. Amikor az MTI-nél dolgoztam, két riportra néha csak egy tekercs film jutott. Ez nagy megfontoltságot igényelt az embertől.Hogyan lesz valakiből fotográfus? Hogyan indult a pályafutása?– Fiatalon semmi közöm sem volt a fotográfiához, de mint tisztes polgári családnak a sarja, a múzeumokat és művészeteket igen kedveltem. Érettségi után az ELTE Természettudományi Karára kerültem fizika-kémia szakon, s lehetett volna belőlem egy négy fal között dolgozó, tisztességes vegyész, ha az élet vagy a sors közbe nem szól. Tanulmányaim során azonban a váci Forte-gyárba osztottak be szakmai gyakorlatra, s mivel fogalmam sem volt a fényképezésről, a Magyar Fotó Állami Vállalatnál igyekeztem megtudni, miről is van szó. Ott szagoltam bele először a fotólabor illatába. Megéltem azt a csodát, amikor egy cellulózszalagra egy világot lehet megörökíteni. Amint megláttam, hogy a hívótálban hogy rajzolódik elő a fotográfia, amelyet mint új valóságot kell fixálni, nagyon hamar kialakult bennem az a kötődés, az a szerelem, amely az egész életpályámat sorsszerűen megváltoztatta. Ezzel párhuzamosan jött a felismerés, hogy fantasztikus emberek közé kerültem.Kik voltak a mesterei?– Az akkori kor legnagyobbjai. A technikát Hollenzer Bélától, a technikának a látáshoz való viszonyát és annak alkalmazását Vadas Ernőtől, a humanista gondolkodást pedig Langer Klárától tanultam. Olyan emberekre nézhettem fel, mint Vadas Ernő, Kálmán Kata, Papp Jenő,Reismann Mariann, Sándor Zsuzsa, Botta Ferenc vagy éppen Seidner Zoli bácsi, akivel először világosítottam.Olvastam, hogy vele mentek „meszelni”. Mit is jelentett ez valójában?– Az ötvenes években nagyon érzéketlen filmekre dolgoztunk. Amikor a Láng Gépgyárban egy nagy gépet kellett fotografálni, Zoli bácsi egy állványra tette a fényképezőgépet, majd leblendézett – vagyis olyan hosszú expozíciót állított be, amekkorát csak lehetett. Ezután megszólított: „Meszeljél, fiam!” Én pedig a kezembe vettem a lámpát, s úgy mozgattam, hogy az egész gép be legyen világítva. Zoli bácsi nézte a stopperóráját – „Menj tovább, fiam!” – s annyit világítottunk, amennyit kellett. Ez volt a meszelés – csak nem pemzlivel, hanem lámpával.Híres színészportréit is lámpával készítette?– Nem, általában természetes fénynél dolgoztam. Olyan szituációt kellett teremteni, hogy a meglévő fény alkalmas legyen a fotografálásra. 1956-tól az MTI fotóriportereként dolgoztam, s az eltelt évek alatt kifejlesztettek egy érzékenynek számító, 27 DIN-es (ISO 400) filmet. Ezt a hívással kicsit feljebb tudtuk srófolni, vagyis amit nem lehetett megcsinálni az ötvenes évek elején, arra az 1960-as évek végén már képesek voltunk.Akkoriban voltam kisdiák, s emlékszem, milyen ádáz vita folyt arról, hogy a fotográfia művészetnek számít-e, vagy sem.– Ezt már a fényképezés feltalálásánál eldöntötték, több mint százötven évvel ezelőtt. Én úgy vélem, hogy a fotográfia egyenrangú társa a többi képzőművészetnek – festészetnek, grafikának, szobrászatnak. Azonban az, hogy melyik fotó üti meg a mércét, nagyon nehéz meghatározni. Nem is mi döntjük el, hanem majd az idő és az utókor – aszerint, hogy fennmarad-e az alkotásunk vagy sem. Ezért én nem szeretem, ha fotóművésznek neveznek.Nem abból adódhatott a vita, hogy a fotográfia esetében egy technikai képalkotó eszközről van szó?– Minden művészethez kell valamilyen technika, a festészethez ecset, festék és vászon, a szobrászathoz agyag vagy véső és kalapács. Michelangelo azt mondta, hogy minden kőtömbben benne van a szobor, csupán annyit kell tenni, hogy lefaragjuk a fölösleges részeket. A fotóművészi alkotás is bármiben benne lehet, csak meg kell látni.Az elmúlt évtizedekben a technika még inkább elterjedt, hiszen ma már egy telefonnal is készíthetünk jó minőségű képet.– Ez nagyon hasonlít az ötvenes évek „nagy bumm”-jára, amikor az olcsó szovjet fényképezőgépek és táskalaborok beáramlásával mindenki elkezdett fotografálni. A hirtelen kialakult amatőrmozgalom azután hihetetlenül jó fotósokat dobott fel, a fotográfia népszerűsödése azonban nívócsökkenéshez is vezetett. A digitális fotográfia elterjedése hasonló nívócsökkenést eredményezett, de azáltal, hogy nagyon széles kör számára hozzáférhetővé vált, olyan tehetséges embereket is felszínre hozott, akik más esetben eltűntek volna az ismeretlenségben.Emellett az 1950-es években még nem volt annyi magazin, mint ma, és egy jó kép sokkal nagyobbat szólt.– Valóban. A magyar sajtó német véren nőtt fel, amikor a kép nélküli, szövegcentrikus újság volt a példakép. A klasszikus – régi – Magyar Nemzetben egy darab fotó sem jelent meg, s általában a magyar napilapokra is ez volt a jellemző. 1957-ben azonban megjelent a televízió, az emberek egyre jobban kezdték érteni a képi nyelvet, és egyre jobban igényelték is a képeket. Az újságkészítők hirtelen rádöbbentek a képek fontosságára, egyre több megjelenési lehetőség adódott a fotográfusok számára, és ennek a robbanásnak az ideje egybeesett a pályára kerülésem időszakával. A napilapok mellett megjelent az Ország Világ, a Film Színház Muzsika, amelyek szintén a képi kultúrára építettek. És persze az Új Tükör is, amelynek 1976-tól a rendszerváltásig voltam a képszerkesztője, s ahol lehetőséget kaptam arra, hogy megszerettessem az olvasókkal a magyar fotográfiát.Újságíróként sokat foglalkoztat, miért van az, hogy ugyanarról az eseményről az egyik fotós csupán unalmas fényképeket tud készíteni, a másik egy döbbenetes, érdekfeszítő fotóriportot alkot. Miből adódik ez a különbség?– A különbség a „kicsi plusz”-ban van. Hogyan tudja elmondani az egyik, és hogyan a másik. Közérthető-e a képi ábrázolása, tud-e belevinni személyes vagy inspiratív dolgokat, vagy sem. Egy széket vagy egy asztalt is nagyon sokféleképpen le lehet fotografálni. Ez a kicsi plusz az a látásmód, ahogy én azt tolmácsolni tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, s talán nem is a mi feladatunk. Nekünk csak készíteni kell a képeket, aztán majd mások eldöntik, hogy mit jelent az számukra.Az Ön munkásságát „mások” rengeteg díjjal jutalmazták, az 1975-ös Balázs Béla-díjtól az 1999-es életműdíjon át egészen a 2008-as Prima Primissimáig.– A Prima Primissima Díjat úgy kaptam meg, hogy ehhez a képzőművészet kategóriában jelöltek, egy mezőnyben Gyémánt Lászlóval és Gross Arnolddal. Eszembe sem jutott, hogy fotográfusként elvihetem előlük a pálmát.Úgy ment el a gálaestre, hogy nem tudta, ki a díjazott?– Ezt senki nem tudja. Annak dacára, hogy mindenki kap egy szép meghívót, csak a díjkiosztás napján dönt a kuratórium arról, hogy a három jelölt közül ki kapja meg a legmagasabb kitüntetést. Amikor pedig meghallottam a nevemet, a meglepetéstől alig tudtam felállni. „Anya, téged szólítottak” – noszogatott a mellettem ülő fiam és lányom. Ott álltam a Művészetek Palotája színpadán vagy ezer emberrel szemben, s tudtam, milyen nagy felelősség ilyen környezetben megszólalni.A szokásos és illendő köszönetnyilvánítás mellett megköszöntem az ellenségeimnek is, amit „értem tettek”. Nélkülük nem juthattam volna idáig.Ezt meg hogy érti?– Az élet során a harcok, a szembenállások és a negatív hatások is képesek előbbre vinni az embert. Egyrészt jobban megedződik a jellemünk, másrészt arra késztetnek, hogy jobban végiggondoljuk, bátrabban felvállaljuk a dolgokat.Az Arany Tulipán Díj a világ legszínvonalasabb fotóit évente prezentáló World Press Photóval való együttműködésére emlékeztet – ahol háromszor volt zsűritag.– Az 1970-es évek második felében, amikor az enyhülés irányába mutatott a világpolitika, valahogy összekerültem a World Press Photo elnökével, Joop Swarttal egy szófiai zsűriben. Ő azzal győzködött, hogy életcéljának tekinti a Kelet és Nyugat között lévő híd felépítését a fotográfia lehetőségein belül. Így lett az 1970-es évek közepén Magyarország az első keleti ország, ahol a hídlábakat leverték. A World Press Photo alapszabályában azonban az áll, hogy minden képet ki kell állítani, amit a zsűri a falra kiválasztott, ugyanakkor elképzelhetetlen volt itthon, hogy egy Szolzsenyicin-portrét a falra helyezzünk. A problémát úgy oldottuk meg, hogy én ott rohangáltam néhány képpel a galéria kiállítótermeiben. Ha jött a World Press Photo képviselője, akkor fölraktuk a Szolzsenyicint, ha az Aczél elvtárs érkezett, akkor meg levettük a Szolzsenyicint – néhány hasonlóan diszkriminált képpel egyetemben. Mindemellett iszonyatos sikere volt a kiállításnak.Közhelyesnek tűnő a kérdés, de mindenkit érdekel: mi a sikerek titka?– Erre nehéz válaszolni, azonban én fontosnak tartom azt, hogy az ember tisztességesen, legjobb lelkiismerete szerint végezze a munkáját, s bizonyára kell hozzá az a „kicsi plusz” adottság is, amelyről beszéltünk. Fontos még a jó ügyek mellé állás, vagyis hogy az ember arra használja fel a képességeit, ami előreviszi a dolgokat. Én a siker titkába belefoglalnám azt, hogy szeretni kell az embereket, és olyan dolgokkal kell foglalkozni, amelyek mindenki számára közérthetőek.