Zoli saját megfogalmazása szerint ereiben paraszti, sűrű vér lüktet, amit
sohasem szégyellt. A föld szeretetét az anyatejjel szívta magába, a
földművelésre pedig a nagyapja és az apja tanította. Szakértő szemmel vizsgálja
az árpakalászt, majd megjegyzi: talán kibírja még a hetet lábon a gabona. Aratás
előtt mindig izgatottabb a gazda, az Isten és a természet elvégezte a dolgát,
most rajtunk a sor – mondja az örök igazságot.
Péter–Pál napja az aratás ünnepe, dologtiltó nap volt mindig is a történelemben.
A gazdálkodó alföldi emberek tapasztalata szerint erre a napra már megszakad a
búza gyökere, pár hét múlva lehet aratni. Az aratás kezdetét is ehhez a naphoz
kötötték – idézi a kalendáriumot a gazda, miközben a dűlőn megyünk a tanyája
mögötti földekre. A kalendárium azonban már a múlté; a gabonafélék nemesítésével
és a szeszélyes időjárással jócskán előbbre jött az aratás ideje.
Ahhoz, hogy a búza minősége jó legyen, az utolsó két hétnek aszályosnak kell
lennie. Június 8-án, Medárd napján esett, ami a népi megfigyelés szerint esős
negyven napot jelent. A gazda szerint, ha nincs is sok tudományos alapja a
megfigyelésnek, érdemes komolyan venni, ugyanis az elmúlt években többször
bevált ez a jóslat. Azt is elárulja a teljes igazság kedvéért, hogy bizony a
világhálón naponta megnézi a várható időjárásról szóló jelentést.
Betakarítás előtt biztató képet mutatnak a gabonaföldek a környéken. A gazdák
örülhetnek, hiszen a várható nagy termés ellenére az árak még mindig
elfogadhatóak lesznek – elemezzük a piac helyzetét. Egy tonna búza most 60 ezer
forintért adható el, igaz, néhány hete még 66 ezer volt az ára. Ha megnézzük a
tőzsdén, augusztusra 43 ezer forinton jegyzik a terményárakat, mégis jó pénzt
lehet keresni az idén a gabonával. A piacon folyamatosan csökken a készlet
mennyisége, máris van kereslet a friss árura.
Vendéglátónkat az elmúlt napokban keresték meg gabonafelvásárlók, és 45 ezer
forintot kínáltak a terményért csak úgy, a „kombájn alól”. Lefordítva ez azt
jelenti, hogy tisztítás és szárítás nélkül, learatva ennyiért vinnék a búzát és
az árpát. A gazda azonban hajthatatlan, hiába a nagy ígéret, nem alkuszik előre
a medve bőrére, esetünkben a búza árára. „Nem szabad felelőtlennek lenni a mi
szakmánkban – mondja magabiztosan. – Apám megtanította, hogy aki nagyot markol,
keveset fog, ezért mindent csak a maga idejében szabad megtenni. Learatjuk,
megszárítjuk a búzát, aztán csak el tudjuk adni a pékeknek” – mondja derűsen a
gazda.
Állunk a búzatábla szélén, és nagyot hallgatunk, ő ezt a csendet nevezi
stresszoldásnak. A vidéki élet, amit egy időre hátrahagyott a nagyvárosért,
szerinte összehasonlíthatatlanul szebb az utóbbinál. „Parasztnak születtem,
hiába »üldöztek el« apámék, mondván tanuljak, legyen jobb sorsom, valami
visszahúzott ide a vidékre” – meséli, és mélyebben is kifejti: a mezőgazdasággal
foglalkozó ember, legyen farmer vagy paraszt, éljen a világ bármely tájékán,
nemcsak ösztöneivel, hanem minden ízével, porcikájával ragaszkodik a földhöz,
élete, munkája, gazdasága értelméhez. Nélküle hivatása nem értelmezhető, munkája
bizonytalan, élete teljesen kiszolgáltatott.
Az ötvenes évek végén, amikor a parasztságnak le kellett mondania mindenéről,
szinte az élete addigi értelmét veszítette el. Olyan erős sokk volt ez, hogy
sokan az öngyilkosságot választották – így történt Zoltánék családjában is. A
nagybácsi a téeszközpont előtti fára akasztotta fel magát, mivel nem bírta
végignézni az alig egy évtizede kapott föld és jószág elvesztését. Zoltán
nagyapja is belebetegedett a téesz szervezésébe, nem tudott lemondani arról a
tulajdonáról, amely, ha szűkösen is, de családja megélhetését, biztonságát
jelentette. „Szinte kilátástalannak tűnt az élete, egyedül az Isten félelme
volt, ami miatt nem vált öngyilkossá” – avat be családja történetébe a gazda.
Apja nem szökött Nyugatra két testvérével, és neki lett igaza, mert az egyik
nagybácsi, bár sokra vitte külföldön, mégis csak az itthoni tanya melletti
méhesben tudja magát igazán kipihenni.
2008. 06. 27. (XII/26)
