De kezdjük kicsit korábbról. A nyugati filozófia és természettudomány története azzal kezdődött az időszámításunk előtti 6. században, hogy görög filozófusok megfigyelték: a különböző minőségű anyagok valamennyien átalakíthatók egymásba, vagyis a létezés egységes, és egysége mögött egyetlen „alapanyagnak” kell állnia, az arkhénak (görögül kezdet, alap). Akkoriban senki sem tudott még atomokról, molekulákról, protonokról, elektronokról, fotonokról, kvarkokról és Higgs-bozonokról, az ember egyszerűen gyermeki nyitottsággal használta öt érzékszervét, és rákérdezett arra, amit látott, hallott, tapintott, szagolt és ízlelt: a fát meggyújtjuk, lánggá és füstté változik, a láng és füst levegővé, a hamu földdé; a vízben lévő petéből ebihal, majd béka lesz, a víz elpárolog, és levegő lesz belőle, a béka pedig a szárazon meghal, megszárad és elporlik, földdé lesz; majd a levegőből víz esik, s ha nagyon hideg van, a víz megkövül… – és így tovább. Minden mindenné alakulhat, tehát minden jelenség mögött egyazon alapanyag áll – de mi ez az őselem maga, amely így változtatja minőségeit, önmaga azonban ugyanaz marad, és a létezés egységét biztosítja? És hogyan képes a tulajdonságait ilyen változékonyan alakítani?
Thalész a vizet, Anaximenész a levegőt, Anaximandrosz a határtalant (vagy meghatározatlant) tartotta az arkhénak, amelyből minden kialakul; Parmenidész szerint pedig egyetlen, örök, mozdulatlan, egységes, oszthatatlan létező van csak, amelyen minden változás „csak a csillámló szín cserélődése…” Ők valamennyien folytonos alapanyagban gondolkoztak, mígnem fellépett Démokritosz, és egy merőben új koncepcióval állt elő: láthatatlanul apró, oszthatatlan (atomosz) létezők sokasága mozog az üres térben, és ezek összecsomósodásai okozzák a különböző minőségeket, tulajdonságokat. Az atomelmélet atyja nem folytonos (indiszkrét, megszakítatlan), hanem „darabos” (diszkrét, megszakított) alapanyagot képzelt el. Azóta is e két alapvető felfogás különbsége az arkhé kutatóinak leggyökeresebb kérdése: részecskékből áll-e a világ szubsztanciája vagy valami folytonos „anyagból”?
Az elmúlt kétezer-hatszáz évben hol ez, hol amaz a felfogás került előtérbe, mígnem a 20. században a kvantumfizika rá nem csodálkozott, hogy az addig részecskének gondolt elektron egyszerre két résen képes egymaga áthatolni, majd a túloldalon önmagával újraegyesülve interferenciaképet hoz létre, hasonlóan viselkedve, mint a fény, amely elsősorban hullám, de Einstein bizonyította be azt is, hogy egyben részecske. Az anyag tehát bizonyos helyzetekben hullámként viselkedik, azaz mintha egy folytonos közeg hullámzása lenne, és nem „darabos” létező. Nem sokkal később kiderült, hogy az anyag bizony képes energiává átalakulni, és viszont, s ilyenkor részecskék hullámmá alakulnak, és viszont. De micsoda az, miféle közeg, ami hullámzik ilyenkor? Ha az, amit anyagnak nevezünk (valami kiterjedéssel és tömeggel bíró létező), energiahullámmá alakulhat, akkor az anyag és az energia sem a végső létezők, hanem kettejük „mögött” egy újabb, harmadik valamit, egy még mélyebben fekvő szubsztanciát kell keresnünk, amely hol részecskékbe tömörülve, hol egy folytonos közeg hullámzásaként viselkedik. De ez, ami nem anyag és nem energia, hanem mindkettő csak az ő megnyilvánulása, ő maga micsoda? És ő maga folytonos vagy „darabos”?
2016. 02. 19. (XX/07)
