A halálból visszatérő eposz-hősök közé tartozik Baál, de felsorakozik a homályos régmúltból a sumer Dumuzi, a föníciai Adón (görög nevén Adónisz), a híres egyiptomi Ozirisz vagy a távoli azték Quetzalcoatl. Ünnepeik egyértelműen a természet periódusaihoz, a földművelési ciklusokhoz igazodtak. A mítoszokat az eposzok szövegeiből és a hagyományos szertartásokból rekonstruálhatjuk. Lássunk néhány példát arra, hogy az Evangéliumok szülőföldjén, a Mezopotámiától Hellászig nagyjából egységes mitológia szerint miért is volt érdemes meghalni, feltámadni!
Az eposzköltészet legrégebbi ismert darabjai, az uruki hőseposzok beszámolója szerint a sumer pásztor-isten Dumuzi („hűséges” vagy „igaz fiú”) pokoli alászállása nem szolidaritásból, sem harci kedvéből, hanem hűtlensége okán történik. Felesége az ókori mezopotámiai kultuszok legfontosabb hölgytagja: a szerelem, a termékenység és a háború istennője, Inanna, akit saját nővére, az alvilág uralkodója tartott fogságban. Mivel halálával – és termékenységet biztosító nászuk végével – meghalt a természet is, csak Enki főisten közbenjárására éledhetett újjá azzal a kiegyezéssel, hogy valaki átveszi ott a helyét. De mivel lent tartózkodása alatt Dumuzi megcsalta, Inanna őt választja maga helyett. Ezután hat hónapot önmaga, hat hónapot férje tölt az enyészetben, ezzel adva meg a természet – a termékeny és terméketlen időszakok – körforgását, a sumer hőseposzok magyarázatában. Ugyanilyen forgatókönyv szerint alakult utódjának, a babilóni Tammúznak, Istár (Astart) istennő szeretőjének sorsa, kinek lelkét az alvilág könyörtelen akkád démonai, a galluk ragadták el. Kálváriája után Tammúz elnyerte a sémi naptár negyedik havát, mikoris évente meggyászolták halálát: a nőknek le kellett vágatni hajukat, vagy egy napig prostituáltként kellett pénzt keresniük a szentély számára.
A monoteizmus előtti sémita világképről regélnek az Ugariti eposzok.
2015. 04. 03. (XIX/14)
