Amikor a lelkészek, egyházi szolgálatban állók gyerekeiről beszélünk, számos sztereotípia jelenik meg a szemünk előtt: itt van például a „mintagyerek”, aki a nagykönyvben megírt szabályok szerint éli tökéletes gyermeki életét, majd szinte kötelezően, a szüleit követve egyházi szolgálatba lép. A másik oldalon pedig ott a tékozló fiú, a lázadó, aki elhagyta a hitet, és inkább a maga útját alakítja ki, mint hogy a szülei nyomában járjon.
Az biztos – állítja a Barna felmérés –, hogy aki a gyülekezete első sorában nő fel, annak sajátos – akár pozitív, akár negatív – rálátása van az egyházi életre. De mennyire befolyásolja ez a pásztorok gyerekeit másképp, mint a „közönséges” hívőket? Nos, a statisztikák szerint messze nem olyan mértékben, mint azt a laikus többség elképzeli. A Barna Research által megkérdezett amerikai keresztény lelkészek és pásztorok negyven százaléka számolt be arról, hogy 15 évesnél idősebb gyermeke átment már olyan szakaszon, amikor komolyan megkérdőjelezte a hitét.
A megkérdezettek ötöde válaszolt úgy, hogy ez az állítás „nagyon jellemző” a gyermekére, 22 százalékuk pedig a „valamennyire igaz” kategóriát választotta. Ez az eredmény megegyezik az úgynevezett Y generáció (az 1980-as és 1990-es években születettek) tagjai között általában tapasztaltakkal, akik közül a keresztény háttérrel bírók 38 százaléka mondta azt, hogy átélt már hasonló, kétségekkel teli időszakot. Ez röviden azt jelenti, hogy a pásztorgyerekek „eléggé normálisak” – állapítja meg a tanulmány. Más szóval, éppen annyira van esélyük szellemi válság megtapasztalására, mint bármely más, keresztény családban nevelkedett kortársuknak.
Az egyháztípusok szerinti bontásban érdekes eredmények születtek: a fehér gyülekezetek pásztorai nagyobb arányban nyilatkoztak úgy, hogy gyermekeik átéltek válságos, kétségekkel teli időszakot (43 százalék), ugyanígy a fővonalbeli gyülekezetek vezetői (53 százalék). Ezzel ellentétben a legkevesebbszer a fekete (25 százalék) és nem fővonalbeli gyülekezetek (37 százalék) vezetőinek gyermekei tapasztalták meg ezt a fajta válságot. Minden típust összegezve a pásztorok 33 százaléka, azaz egyharmada mondta azt, hogy gyermeke már nem él aktív keresztény életet.
Amikor azonban konkrétan a keresztény értékek és identitás megtagadására kérdeztek rá, ez a szám sokkal alacsonyabb volt. Arra az állításra, hogy gyermekük már egyáltalán nem tartja magát kereszténynek, a pásztoroknak mindössze 7 százaléka választotta a „pontosan így van” választ. Az Y generációra kiterjedő országos amerikai vizsgálatban ez a szám 9 százalék volt. Azok a pásztor-szülők, akik a leggyakrabban választották az „egyáltalán nem igaz” állítást, a legtöbben nem fővonalbeli egyházakban vezetők (98 százalék), illetve a Déli Baptista felekezethez tartoznak (97 százalék).
A Barna-csoport felmérése azt is vizsgálta, mi okozza az egyházi vezetők gyermekeinek meghasonlását. A prominens egyházi szolgálók gyermekei az elvárások állandó kereszttüzében élnek. Nevük alapján könnyen azonosíthatóak, és azzal a tudattal kell élniük, hogy minden szavuk és tettük a családjuk megítélését is befolyásolja. Ugyanakkor, miközben szüleik őszintén hihetnek abban, hogy szolgálatukat isteni elhívás inspirálja, a rájuk nehezedő elvárások könnyen arra a következtetésre vezethetik őket, hogy ők „nem erre szerződtek”. Szüleik ennek – a felmérés tanúsága szerint – tudatában is vannak: a pásztorok 28 százaléka első helyen az irreális elvárásokat okolta gyermekei hitbeli kétségeiért és küzdelmeiért. A második helyen (18 százalékkal) a gyülekezetek negatív oldalára való rálátás szerepelt. Az ezek után következő okok azonban már a családi otthonban keresendők: a megkérdezettek 17 százaléka saját elfoglaltságát okolta gyermeke(i) hitbeli problémáiért, mintegy hatoduk pedig az otthonában is következetesen képviselt hitet hiányolta saját szülői munkájából. Ezen felül okként nevezték még meg a kortársak és a kultúra negatív hatását (9 százalék), a gyermek szabad akaratát (7 százalék) és azt, hogy gyermekük soha nem jutott önálló hitre (6 százalék).
Azt azonban érdemes számításba venni, hogy a gyülekezetek pásztorai is csak emberek, akiknek bevallott sikerei és hibái érdekes ellentéteket mutatnak a vizsgálatban. A szülői sikerekről szólva a legtöbben elégedetten állapítják meg, hogy gyermekeiknek megtanították a helyes alapelveket a hit, az értékek és az erkölcs területén. Arra a kérdésre azonban, hogy visszatekintve mit bántak meg nevelői tevékenységükben, a válaszok elsődlegesen kapcsolati hiányosságokra világítanak rá.
A „Mit tettek a legjobban gyermekeik nevelésében?” kérdésre a legtöbben (37 százalék) azt válaszolták, hogy megismertették gyermekeikkel Jézust, és Biblia-központú otthont teremtettek. Csak 5 százalék érezte úgy, hogy ezen a területen jobban kellett volna teljesítenie, és több bibliaismeretet kellett volna átadnia gyermekeinek. Meglepő lehet, hogy a válaszadók 19 százaléka, ha újra kezdhetné, semmit nem változtatna nevelési módszerein – akik azonban hiányosságokról vallanak, azoknál személyesebb területre kerülünk. Míg a pásztorok 21 százaléka úgy érzi, támogató szülő volt és elég időt töltött a gyermekeivel, kétszer annyian vannak, akik ezen a területen szívesen változtatnának, ha visszafordíthatnák az időt. 42 százalék fejezte ki vágyát, hogy bárcsak több időt töltött volna a gyerekeivel. A pásztorok 8 százaléka megfogalmazta azt is, hogy megértőbbnek kellett volna lennie a gyermekével, ami nem meglepő annak fényében, hogy többségük szerint gyermekeikre indokolatlan és irreális elvárások nehezednek a gyülekezet részéről.
David Kinnaman, a felmérés vezetője szerint a számok arról tanúskodnak, hogy a pásztorok gyermekei – legalábbis, ahogy a szüleik őket látják – általában az átlaghoz közelítenek, ha a keresztény hittel és az egyházzal való küzdelmeiket tekintjük. Ez az eredmény nagyjából várható is volt, ugyanakkor Kinnaman szerint csalódást is kelt. A pásztorok gyermekeinek nem az az elrendelt végzete, hogy elhagyják a gyülekezeteiket, mégis sokan megteszik ezt. Emellett ezeknek a gyülekezetekben és keresztény hitben nevelkedett fiataloknak közel kétharmada átmegy egy súlyos hitbeli válságon – ezt hívják a „nomádok szellemi utazásának”: ők továbbra is keresztényeknek vallják magukat, de már nem tartoznak egyetlen helyi gyülekezethez sem (Az elvesztett generáció. Hetek, 2013. január 25.).
Kinnaman, aki maga is evangéliumi keresztény pásztor fia, hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a gyülekezeti tagok reális elvárásokat támasszanak a pásztorok gyermekeivel szemben. „A pásztorok érzékelik a nyomást. Gyermekeik egy erkölcsi és szellemi akváriumban élnek, tetteiket minden oldalról megítélik. Ezt erősíti a közösségi média népszerűsödése is. Mindennek tükrében a pásztorok a leggyakrabban azon változtatnának, hogy több időt töltenének a gyermekeikkel. Visszatérő kérdés: az egyházi vezetők vajon a saját gyermekeikre fordítható legértékesebb időt áldozzák fel más emberek érdekében?”
Kinnaman értékelése szerint a pásztorok családjának példát kellene mutatnia arra, hogy milyen egy egészséges, jól működő, hittel teli család. Természetes, hogy a vezetőinktől várjuk a pozitív példát arra, hogyan kellene élnünk. „Abban a kultúrában, ahol bukott vezetők sora táplálja az illúzióvesztést, nem csoda, ha ennél valami többet várunk a hitbeli elöljáróktól. Nagy probléma viszont, ha minden értelemben átlagos családokra helyezzük a megnövekedett elvárások terhét. Végül is a szellemi vezetőknek és családjuknak is szüksége van a megújulásra és a változásra.”
Dale Hudson, a Palm Beach-i Christ Fellowship Church gyermekszolgálatának vezetője a Charisma News hasábjain értékelte a felmérés eredményeit. Hudson, aki Kinnamanhez hasonlóan keresztény pásztor gyermeke, összegyűjtötte azokat a tényezőket, amelyek véleménye szerint hozzájárultak ahhoz, hogy a kamasz- és ifjúkori válságot elkerülve képes volt megmaradni a hitben és aktív szolgálóvá tudott válni az egyházban. Elsőként azt a tényt emeli ki, hogy szülei gyakorolták is mindazt, amit prédikáltak. Ha pedig néha meg is kérdőjelezte azt, amiben a szülei hittek, azt soha nem vitatta, hogy szülei hitelesen megélték a hitüket. Emellett Hudson fontosnak tartja megjegyezni, hogy a szülei sok időt töltöttek vele, és figyelmet fordítottak a vele való személyes kapcsolat ápolására. Elmondása szerint édesapja órákig gyakorolta vele a kertben a baseballütéseket, és szurkolóként gyakran ott volt a meccsein. Ugyancsak kiemeli, hogy képes volt megértéssel kezelni szülei szolgálatának negatív oldalait: megtanulta, hogy az egyház emberekből áll, az emberek pedig nem tökéletesek. Mindenkinek vannak hibái, gyengeségei, de ezeken túl meg kell látni a szolgálat valódi értelmét, a nagyobb célt, amelynek érdekében időnként türelemre és „politikára” is szükség van. Végül pedig különös fontosságot tulajdonít a személyes döntéseknek: a megtérésnek, és annak, hogy idővel minden fiatalnak kialakuljon a saját, már nem a szüleire támaszkodó, aktív hite. Bár hosszú évekig másként tervezte, Hudson végül maga döntötte el, hogy egyházi szolgálatba lép. „Az istenfélő szülők sokat számítanak: művelik a földet, előkészítik a talajt, de nem dönthetnek a gyermekeik helyett” – emeli ki. Végezetül arra is felhívja a figyelmet, milyen felelősség hárul a gyülekezetek tagjaira a pásztorok gyermekeit illetően: az ő szeretetük, elnézésük, a szüleik iránti tisztelet és annak tudata, hogy a vezetők gyerekei is „csak” gyerekek, a hibázás jogával, mindez sokat számít ezeknek a fiataloknak az egészséges felnövekedésében. Hudson emellett kiemeli, hogy a pásztorok gyermekei éppen olyan befektetést érdemelnek a közösségek tagjaitól, mint a többiek – nekik szüleik hatása mellett ugyanolyan szükségük van a környezetük példamutatására, a tanításra és mentorálásra, mint a többieknek, mivel ezek az élmények, pozitív példák mind befolyásolhatják későbbi döntéseiket. Végső tanácsként Hudson arra int, hogy ne helyezzünk teljesíthetetlen elvárásokat a gyülekezeti szolgálókra, arra kényszerítve őket, hogy minden idejüket – gyermekeiktől elvonva – mások problémáival töltsék, mivel így a szolgálatot – és ezen keresztül az egyházat – megutáló gyerekek magát a kereszténységet utasíthatják el később.
2014. 08. 21. (XVIII/34)
