A legkisebb nagyhatalom

„Olaszország elismeri a Szentszék Vatikán feletti teljes tulajdonjogát, kizárólagos és teljes hatalmát, illetve fennhatóságát összes járulékával és alapítványával együtt úgy, ahogy az ma is fennáll, megteremtve ezzel Vatikánvárost azon különleges célokra, és feltételek mellett, melyek az Egyezményben foglaltatnak.” A lateráni egyezmény szövege világosan rendelkezik arról, hogy a Vatikánváros új államként jött létre, 1929. február 11-én. Az alapító okiratot – amelynek melléklete az állam határait is rögzítette – III. Viktor Emánuel olasz király nevében
Benito Mussolini kormányfő és Pietro Gasparri, XI. Pius pápa bíboros államtitkára látta el kézjegyével. Ez a dokumentum határozza meg a mai napig a Vatikán és vezetője, a pápa jogállását. A 440 ezer négyzetméteres (44 hektár) területű miniállam megszületését közel hat évtizedes jogvita előzte meg.

Az első kiegyezés

A Nyugatrómai Birodalom bukása után Róma bizánci fennhatóság alatt állt, beleértve a Patrimonium Petrinek, Szent Péter Örökségének nevezett egyházi birtokokat is. A nyolcadik század elején azonban – miután a Keletrómai Birodalom az iszlám hódítások első hulláma miatt meggyengült – megtörtént a szakítás: a rómaiak elűzték a bizánci helytartót, és elismerték II. Gergelyt világi uruknak. Rómát és környékét ekkor Ducatus Romanusnak, római hercegségnek hívták. A pápák ezt követően már nem Bizánchoz, hanem a nyugati frank uralkodókhoz fordultak segítségért a külső fenyegetésekkel szemben.
A Frank Birodalomban is ekkor történt a fordulat: az ősi Meroving-dinasztiát Martell Károly, majd fia, III. (Kis) Pipin megfosztották hatalmától, és szövetséget kötöttek Rómával. Kis Pipin megszabadította a pápát a longobárdok fenyegetésétől, és 756-ban visszaadta a római hercegséget III. István pápának. A frank uralkodó további négy észak-itáliai területet adott át „Szent Péter apostolnak”, megalapítva ezzel az Egyházi (Pápai) Államot, amely több mint 1100 éven keresztül fennmaradt.
A középkort követően a Pápai Állam a francia forradalom idején került először komoly veszélybe. VI. Pius pápa egy darabig tanácstalanul szemlélte az eseményeket: 1790-ben a párizsi nemzetgyűlés törvényerőre emelte a francia nemzeti egyház alkotmányát, amellyel a francia katolikusokat elszakították Rómától. A papoknak is fel kellett esküdniük a polgári alkotmányra, amit a pápa csak egy év múlva tiltott meg számukra, mikor a klérus többsége már letette az esküt. A Pápai Állam és Franciaország közti ellenségeskedés tovább mélyült a vallásüldöző jakobinus diktatúra idején, amikor negyvenezer francia pap hagyta el hazáját. A forradalmi diktatúra ellen fellépő Bonaparte Napóleon elvileg a katolikusok természetes szövetségesének számított, mégsem alakult ki közöttük szövetségesi viszony.
1797 után Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február 15-én az Egyházi Állam területén kikiáltották a köztársaságot, és azt Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és a dél-franciaországi Valence-ba vitték, ahol hamarosan meghalt. Ekkor úgy tűnt: vele együtt a nyolcadik század óta fennálló Pápai Állam is megsemmisült. A döntés az akkori első konzul, Napóleon kezében volt, aki úgy látta, hogy a pápaságot saját politikai céljaira is fel tudja használni, ezért helyreállította – korlátozott formában ugyan – a pápa világi hatalmát. „Az ügyes hódítók nem csatáznak papokkal. Tudják, hogyan kell féken tartani és használni őket” – mondta Napóleon egyszer testvérének, Luciennek.
A pápaválasztó konklávé 1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévő – Velencében, ahol három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust, aki a polgári államokkal való békés modus vivendi kialakításának híve volt.
Napóleon 1801-ben Párizsban konkordátumot kötött a Pápai Állammal, ami precedenst jelentett az állam és egyház modern kori viszonyában. Korábban egyetlen világi hatalom sem írt alá – különösen nem egy köztársaság – egyenrangúság alapján álló szerződést a Pápai Állammal. A 17 pontból álló szerződés visszaállította a pápa világi hatalmát az Egyházi Állam területén, megtartotta uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát. Az egyházfő ugyanakkor jelentős engedményekre is kényszerült: például az időközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a püspökök kinevezésének jogáról. A párizsi koronázás is ezt a viszonyt fejezte ki, ahol a pápa csak statisztált a császár árnyékában.
Ez a megegyezés sem tartott sokáig: „Őfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott őszinte pápai válaszunk az, hogy az Egyház Legfelsőbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem” – írta VII. Pius Napóleonnak 1806 márciusában. A császárt nem hatották meg az egyházfő érvei. 1808 szeptemberében Napóleon katonái körülfogták a Quirinalét, a pápa rezidenciáját, és hat ágyút szögeztek a pápai lakosztályra. Fél év múlva a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Európa uralkodói tétlenül nézték a pápaság végóráit, Napóleon azonban megbukott, és a bécsi kongresszus 1815-ben helyreállította az Egyházi Államot.