hetilap

A 16. század elejére Európa-szerte az emberek széles rétegeiben fel-erősödött a vágy az élő, valóságos hit után. Sokan felismerték, hogy a nemzedékek hosszú sora óta gyakorolt üres vallásos szertartások semmilyen pozitív változást sem eredményeznek az életükben. A katolikus egyház azonban minden eszközzel igyekezett megakadályozni a Szentíráson alapuló bibliai hit megélését, így a tényleges keresztény hit elfogadása gyakran a szó szoros értelmében élet-halál kérdéssé vált.
Így volt ez Franciaországban is, ahol sokakban nagyon pozitív visszhangot váltott ki a Luther Márton által hirdetett bibliai hit üzenete. Ugyanakkor a Sorbonne teológusai már 1519-ben kinyilvánították, hogy a lutheránusok érveinek cáfolására elegendő két érv: a tűz és a vas. A parlament törvényt fogadott el az eretnekek megégetéséről, és az 1520-as évek végétől fellobbantak a máglyák Párizsban. Még verses falragaszokkal is uszítottak a „lutheránus kutyák”, azaz a hitújítók ellen: „Csak tűzbe, tűzbe, ott van a helyük! Isten parancsa: üsd le gaz fejük!”
Ilyen viszonyok között szembesült a megtérés kérdésével egy húszas éveiben járó fiatalember, Jean Calvin (Kálvin János), a majdani reformátor. Nemcsak a kegyetlen büntetések akarták távol tartani a bibliai hit felvállalásától, hanem katolikus kötődései is. Egyrészt katolikus neveltetése, másrészt azok az anyagi jövedelmek (egy oltár és egy plébánia jövedelmei), melyeket apja egyházi kapcsolatai révén már tizenkét éves kora óta élvezett. Mint később írta: „Kezdetben oly erősen voltam kötve a pápista babonához, hogy igen nehéz volt visszahúzni engem e mély mocsárból, de egy hirtelen megtérés által Isten leigázta és engedelmességre kényszerítette a szívemet… Így némi ízelítőt és ismeretet kapva az igaz kegyességből, égő vágy töltött el, hogy elmélyedjek benne.”
Kálvin megtérése után teljes odaszánással kívánta szolgálni az evangélium ügyét. Ezt mutatja 1533 őszén tanúsított rendkívül bátor magatartása. Kálvin ekkorra már jogi végzettséggel rendelkezett, elmélyült a klasszikus nyelvek tanulmányozásában, megjelentette első művét, egy Seneca-kommentárt, és ígéretes tudományos pálya előtt állt, volt mit vesztenie. Egyik legjobb barátját, Nicolas Copot 1533 októberében választották meg a Sorbonne rektorává. Ő is az evangélium elkötelezettje volt. Amikor arról tanakodtak, hogy mi legyen a mindenszentek napján tartandó ünnepélyes rektori beiktatási beszéd üzenete, úgy döntöttek, hogy a beszéd középpontjában Krisztus mint egyetlen közbenjáró és az egyedül kegyelemből történő megigazulás fog állni. Tudták, hogy ezzel mindketten a tudományos karrierjüket teszik kockára, de ez sem tartotta vissza őket a bennük égő evangéliumi üzenet továbbadásától. A beszédet Kálvin öntötte végleges formába, s így hangzott el Cop szájából. Az egyetem és a hatóságok dühödt bosszúja elől Cop emigrálni kényszerült, Bázelbe menekült. Kálvinnak is menekülnie kellett, mert elfogására maga a párizsi rendőrfőnök indult fegyveresek élén. Rövid franciaországi rejtőzködést követően élete végéig az emigráns sorsot kényszerült választani. 1534 őszén, már az emigrációban értesült a párizsi keresztények elleni újabb kegyetlen üldözésről.
Ennek előzménye az úgynevezett plakátok éjszakája volt, melynek során egy októberi éjjel ismeretlen kezek plakátok sokaságát ragasztották ki Párizs-szerte utcákon és tereken, sőt még a királyi lakosztály egyik ajtajára is elhelyeztek egy példányt. E plakátok arról kívánták meggyőzni az olvasókat, hogy a mise teljesen szemben áll a Szentírással, ezért elvetendő. A katolicizmust indulatosan védelmező uralkodó, I. Ferenc király – aki mellesleg a legsúlyosabb nemi betegségben, szifiliszben szenvedett, és emellett feltétel nélkül hitt a csillagjóslásban is – éktelen haragra gerjedt, és megindította kegyetlen bosszúhadjáratát. Már az első napokban több mint négyszáz embert tartóztattak le. Megkezdődött az elrettentő büntetések végrehajtása: hat protestánst látványos körülmények között lassú tűzön égettek el a király jelenlétében, voltak, akiknek a kezét vágták le, másoknak a nyelvét tépték ki, összesen huszonnégy protestánst pedig máglyán égettek el elevenen. Ugyanakkor a király egy becsmérlő iratot is közzé tett az üldözöttek ellen, azzal indokolva a brutális eljárást, hogy itt az állami rendet lázadással fenyegető eretnek gonosztevők megbüntetéséről volt szó. Kálvin ezúttal sem félt kiállni az üldözött keresztények mellett, és válaszul megírta és 1536-ban kiadta főművének, az Institutiónak az első változatát, a francia királynak címzett előszóval. E műben – melyet élete végéig folyamatosan bővített, és többször átszerkesztett – rendszerezett formában összegezte tanításait.
Kálvin más reformátorokhoz hasonlóan hirdette a Szentírás abszolút tekintélyét. A teljes Bibliát Isten beszédének tekintette, melyen keresztül Isten szól az emberekhez. A Biblia-tanulmányozás fő céljának Krisztus megismerését tekintette, és ezen keresztül valóságos istenismeret elérését. Ezért tartotta fontosnak, hogy minél több emberhez eljusson a Szentírás, és hogy anyanyelvükön tanulmányozhassák a Bibliát. 1535-ben ő írta a francia és latin nyelvű előszót a nagybátyja, Pierre-Robert Olivétan (1502–1538) által elkészített teljes francia bibliafordításhoz. E fordítást a későbbiekben még többször kiadták.
Kálvin a valódi egyház fő ismérveinek azt tekintette, hogy benne az Igének feltétlen tekintélye legyen, Krisztus személye álljon a középpontban, és alapvető szerepet kapjanak a próféták és apostolok tanításai. Az igaz egyház alapvető ismérveinek hiánya miatt Kálvin a római katolikus egyházat nem tekintette keresztény egyháznak, mivel a katolikus egyházban „félig el van temetve a Krisztus, el van nyomva az evangélium, és annyira össze van zavarva minden, hogy inkább Babilonnak, mint Isten szent államának a képe látható benne”.  Ahogy a katolicizmust nem ismerte el valódi egyháznak, annak vezetőjét, a pápát nem tekintette valódi püspöknek, hanem Antikrisztusnak nevezte. A pápai tekintélyt teljességgel elfogadhatatlannak tartotta, amit egy kérdéssorral is igyekezett megvilágítani: „Azt tartsuk mi apostoli széknek, ahol semmit sem látunk mást, mint csak borzalmas hitehagyást? Az legyen-e Krisztus helyettese, aki őrült igyekezettel üldözi az evangéliumot, és ezzel nyíltan elismeri, hogy ő az Antikrisztus? Az legyen Péter utódja, aki tűzzel és vassal pusztít azért, hogy lerontsa mindazt, amit Péter épített? Az legyen az egyház feje, aki az egyházat Krisztustól, az egyedüli igaz főtől elszakítja?”
Kálvin a fő zsinórmérték, a Biblia segítségével vette vizsgálat alá a katolikus egyházat, és elutasított minden olyan tradíciót és szertartást, amely ellentétes a Bibliával. Elvetette egyebek közt a misét, a szentek kultuszát, a Mária-kultuszt, az ereklyék, képek, szobrok tiszteletét, a búcsúkat és a körmeneteket.
Fontos része munkásságának, hogy szakított a katolikus egyház hagyományos antiszemitizmusával. A zsidósághoz való viszonyulásban a bibliai elvek gyakorlati alkalmazását tartotta szükségesnek a jelenre nézve is. Mint írta: „A zsidók az evangéliumnak első és született örökösei, … nemzetségükről a mennyei áldás teljességgel el nem távozott… Isten családjában elsőszülöttek… Akárminő megátalkodottsággal iparkodjanak hát az evangélium ellen hadat viselni, azért mégsem szabad őket megvetnünk, ha meggondoljuk, hogy Isten áldása még most is rajtuk van, miként az apostol is tanúsítja, hogy az közülük sohasem fog eltávozni, mert Isten ajándékai és elhívása megbánhatatlanok.”
A katolikus tradíciókkal történő szakításban Kálvin világosan tudta követni a bibliai elveket. Az általa irányított reformált egyház hitelveinek és hitgyakorlatának kidolgozása során azonban számos lényeges bibliai igazságot figyelmen kívül hagyott, vagy egyenesen megtagadott, és így a Szentírással ellentétes hitelvek és hitgyakorlatok sora épült be a kiformálódó református egyházba. A Kálvin által elutasított igazságok döntő része a Szentírás alapján éppen azt a célt volt hivatva szolgálni, hogy a keresztények természetfölötti erőt tudjanak meríteni hitük és Istenhez fűződő kapcsolatuk megerősítéséhez. Mennyei erő nélkül viszont az egész hitélet sikere megkérdőjeleződött, méghozzá tömeges méretekben.
Az egyik legfőbb ilyen igazság a hitből történő felnőttkori vízkeresztség volt, melyet a Biblia újjászületésnek nevez. Kálvin nem elégedett meg a hitből történő vízkeresztség elutasításával, hanem mind írásban, mind szóban küzdött a bibliai vízkeresztséget képviselő anabaptisták ellen. Érvelése azon alapult, hogy teljes azonosságot jelentett ki az ószövetségi körülmetélés és az újszövetségi vízkeresztség között.
Kálvin nagyon tartózkodóan viszonyult a csodákhoz és a hitből történő gyógyulás lehetőségéhez is – annak ellenére, hogy egész családjában nagy szükség lett volna ezekre. Felesége ugyanis első gyermekük születésétől kezdve hét éven át, egészen haláláig vérfolyásban szenvedett. Első-szülött fiuk alig kéthetes korában meghalt, s két másik gyermekük sem maradt életben. Kálvint betegségek sora gyötörte: gyomorbaj, vesekő, migrén, tüdőbetegség, reuma és aranyeres bántalmak. Mindezek dacára a Márk evangélium 16. fejezetének magyarázata során ahhoz a részhez, ahol az szerepel a Bibliában, hogy „Akik hisznek, az én nevemben betegekre vetik kezeiket, és azok meggyógyulnak”, azt a magyarázatot fűzte, hogy bár a csodák elvi lehetősége fennáll, azokat mégis csak időlegesen, főként Jézus és az apostolok korára adta Isten. Ugyanakkor kihangsúlyozta a csodák várásának súlyos veszélyeit, mert az szerinte a Sátán csalárdságai és szemfényvesztései előtt nyitja meg az ajtót.
A Biblia a természetfölötti erő fontos forrásaként beszél a Szentlélek vételéről, melynek egyik módja a kézrátétel. Ezzel szemben Kálvin tagadta a kézrátétel szerepét a Szentlélek vételében. Az Apostolok cselekedetei 8. részének azon szakaszához, ahol a hívők Péter és János apostolok kézrátétele által vették a Szentlelket, a következő kommentárt fűzte: „A kézrátétel Isten eszköze volt arra az időre, amikor a Szentlélek látható ajándékaiban részesítette az övéit, de amióta az egyház ilyen kincsekkel nem rendelkezik, csak üres látványosság.”
Elvetette a nyelveken szólást is, hol-ott az Újszövetségben a Korinthosziakhoz írt I. levél határozottan buzdítja a keresztényeket a nyelveken szólásra, kijelentve, hogy aki nyelveken szól, az Istennel beszél szellemben titkos dolgokat, és önmagát építi. Ennek ellenére a Kálvin által írt genfi Kátéban a következők olvashatók: „Lelkész: Mi hasznuk van némelyeknek abból, hogy ismeretlen nyelven imádkoznak? Hívő: Az ilyen nem más, mint csúf játék Istennel és tévelygő álszenteskedés.”
Kálvin a természetfölötti megnyilvánulások száműzésével hosszabb távon előkészítette a református irányzat szellemi kiszáradását, meggyengülését és ezzel együtt Európa-szerte bekövetkező látványos visszaszorulását. A hitújításnak ez az irányzata, melyet indulásakor a legdurvább állami erőszak sem tudott visszaszorítani, később már többnyire csak államhatalmi támogatással volt képes megőrizni pozícióit. (A szerző történész.)

A fekete város lelkésze

Kálvin, aki eredetileg a Jean Calvin nevet kapta, korán elveszítette édesanyját, és mostohájától sokkal több verést, mint törődést kapott. Ez a szeretetéhség valószínűleg egész életére rányomta a bélyegét. Kevesen látták mosolyogni, aszkéta életmódja és szigorúsága szinte a védjegyévé vált. Gyenge testalkata, gyakori betegségei még jobban hozzájárultak e kép kialakulásához.
Kálvin már jogi egyetemi tanulmányai alatt megismerkedett Luther tanaival, és a reformáció meggyőződéses híve lett. 1534-ben menekülnie kellett hazájából, ha társaihoz hasonlóan nem akarta máglyán végezni. Végül a nyugat-svájci városkában, Genfben talált nyugalomra. A reformációt nem sokkal azelőtt elfogadó kicsiny köztársaságban akkoriban meglehetősen zűrzavaros állapotok uralkodtak.
Kálvin tehetséges szónok és hitvitázó lévén sok befolyásos barátot szerzett magának, mások azonban képtelenek voltak elfogadni, hogy egy idegen akarja megszabni nekik, hogyan éljenek, szeressenek és gyakorolják hitüket. Márpedig a lelkiismeret szabadsága Kálvin számára ismeretlen fogalom volt. Hajthatatlan jelleme miatt egy ideig még száműzték is a városból.
Miután 1541-ben mégis visszahívták, végre szabad kezet kapott elképzelései megvalósításához. A városi tanács egy évvel később elfogadta új egyházszervezetének tervezetét. Ebben szigorúan szabályozták a fiatalok vallási oktatását és nyilvános vizsgáztatását, a világitól független egyházi törvényszék felállítását, az erkölcs ellen vétők „javító és fegyelmező kiközösítését”, valamint a házasságra vonatkozó rendeleteket is megváltoztatták. A bohém ifjúságot így szapulta a szószékről: „Tacskók, akik még az orrukat sem tudják megtörülni! Még kijárhatna nekik a pálca” – mennydörögte. A felesleges és Istennek nem tetsző szórakozásokat, a zenét, táncot, alkoholt és szerencsejátékokat egyaránt tiltották. A fogadósoknak a felszolgált étel mellé egy-egy Bibliát is szervírozniuk kellett. A templomból eltűnt minden dísz, minden szertartás. Még mosolyogni sem volt szabad az istentisztelet alatt. A törvények betartatására a presbiterek felügyeltek, akik bárki házába bejelentés nélkül bemehettek, és megbüntethették a „vétkeseket”. A főbenjáró cselekedeteket szigorúan halálbüntetéssel sújtották, enyhébb cselekedetekért megszégyenítés vagy száműzetés járt.
Genfben akkor körülbelül ötezer férfi élhetett, akik közül négy év alatt minden ötödiket bíróság elé állították, legtöbbször varázslás és a pestis terjesztése vádjával. Ötvennyolcat ki is végeztek közülük. Kálvin kérlelhetetlenségével egyre több ellenséget szerzett magának. Az igazi fordulópontot azonban a spanyol orvos, Szervét Mihály kivégzése jelentette. A vérkeringés felfedezője üldöztetése ellenére kitartott antitrinitárius (Szentháromság-tagadó) nézetei mellett. Amikor azonban 1553-ban titokban felkereste Genfet, felismerték és bíróság elé állították. Az eretnekség a legsúlyosabb bűnnek számított, ezért nem kerülhette el a máglyát. Sokak szerint ebben Kálvin személyes rosszindulata és irigysége is szerepet játszott, míg mások azt mondják, ő igyekezett megmenteni egykori barátja életét.
Október 27-én délelőtt 11 órakor vezették Szervét Mihályt a főtéren felállított máglyához. Az elítélt térdre vetette magát, és megható szavakkal könyörgött, hogy pallossal végezzék ki. De mert nem vonta vissza tanait, kérését nem hallgatták meg. Amikor a hóhér rátette a csendben imádkozó Szervét vállára a kezét, még felsóhajtott: „Istenem, Istenem!” Ezután a farakásból kiálló oszlophoz kötözték, fejére pedig kénes szalmakoszorút tettek. Kérte a hóhért, hogy rövidítse meg kínjait, de a nyers erdei fa csak elhúzta iszonyú szenvedését, amikor fellobbant a láng. Egy szemtanú szerint fél órán át tartott a haláltusája, és ez még jobban feldühítette Kálvin ellenzékét.
A rengeteg munka és az ellenséges légkör teljesen aláásta Kálvin egészségét. Végül 1564. május 27-én örökre lehunyta a szemét. Genf temetőjében saját kérésére jeltelen sírba temették. (Hegedűs Péter)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek