A Time magazin amerikai kiadásának címlapja. Feltérképezték a konkurenciát
Az Egyesült Államok történelmének formálásában a kezdetektől jelentős szerepet játszottak az evangéliumi keresztények, kezdve azokkal, akiknek hitük miatt kellet az Újhazába menekülniük az öreg kontinensről, azokon az alapító atyákon keresztül, akik a modernkori történelem legtartósabb alkotmányát hozták létre, egészen azokig, akiknek szavazata tavaly novemberben eldöntötte, hogy ki legyen a világ vezető hatalmának elnöke az elkövetkező négy év során. Az Államok története tehát nem érthető meg nélkülük, modern korunk médiavilága mégis többé-kevésbé ellenséges, de legalábbis lenéző és gyakran kriminalizáló módon viszonyult hozzájuk az elmúlt évtizedekben. Azonban a tavalyi elnökválasztási kampányban játszott szerepük következtében – úgy tűnik – az amerikai média most fedezi fel magának igazából ezt az eddig elhallgatott, elhallgattatott mozgalmat és annak képviselőit.
A hetvenes-nyolcvanas években a média figyelmét elsősorban a televíziós prédikátorok (valós) botrányai foglalták le, ezt követte a kilencvenes éveknek a nagy hallgatása, amelyet ugyan megszakított egy-egy próbálkozás, amelynek során negatívan állítottak be egy-két ismert keresztény vezetőt – Benny Hinn, Pat Rorbertson –, de összességében a negligálás volt a média fő hozzáállása ebben az időben az evangéliumi keresztények felé. Ez a szemlélet a legutóbbi időkig olyannyira meghatározta a tv-csatornák műsorkészítését, hogy amikor George W. Bush újraválasztásával kapcsolatban nyilvánvalóvá vált az evangéliumi réteg meghatározó szerepe, a róluk szóló CNN-összeállítás provinciálisnak, kispolgárinak állította be őket. A film – valószínűleg szándékosan – nem a mozgalom legismertebb személyeit és irányzatait mutatta be, a nézők felé a szerkesztőknek az evangéliumi réteggel kapcsolatos előítéleteiket és tartózkodását sugározva. A Time-ban megjelent cikk, majd azt ezt követő Larry King műsor (a CNN-en!) azonban már egy paradigmaváltásra utal: a negligálás, illetve az úgynevezett tényfeltáró, de valójában gyanakvással teli cikkeket az elmúlt időszakban olyan írások, riportok váltják fel az amerikai sajtóban, amelyek valóban megismerni szeretnék az amerikai lakossággal ezt a réteget. A Time magazin említett cikkében az amerikai evangéliumi mozgalom azon 25 vezéregyéniségét mutatja be, akik egyre nagyobb befolyással bírnak, vagy valamilyen különleges helyet vívtak ki maguknak az amerikai társadalomban. (lásd keretes írásunkat)
A cikk ezt követően arra keresi hosszasan a választ, hogy tartozik-e, és ha igen, mivel az újraválasztott elnök ennek a szavazótábornak. Annak a szavazótábornak, amelynek számos tagja véli úgy, hogy a mostani elnök nem egy olyan személy, aki "megérti" őket, hanem ténylegesen közülük való. A kérdés azért is foglalkoztatja a cikk szerzőit, mert Bush beiktatási beszédében, valamint második ciklusának programjában már érezhetően kevesebb alkalommal fogalmazta meg közvetlenül azokat a morális értékeket képviselő politikai célokat, amelyekért való határozott kiállásával nyerte meg az evangéliumi keresztény szavazótábor támogatását. A cikk ugyanakkor megemlíti azokat a keresztény vezetők által megfogalmazott véleményeket, amelyek szerint a most elért politikai sikerek nem válhatnak az egyház legfőbb céljává, és nem terelhetik el a hívők figyelmét az olyan bibliai értékekről, mint a türelem és az alázat. A Watergate- botrány főhőséből börtönevangélistává lett Chuck Colson megfogalmazásában "az egyháznak a legtöbb alkalommal sikerült eddig a saját lábába lőni, valahányszor nagyobb hatalomra tett szert a társadalomban".
A tekintélyes amerikai magazin figyelmét azonban nemcsak Bush újraválasztása irányította rá erre az egyre kiterjedtebb és befolyásosabb vallási közösségre, hanem már az elmúlt évtizedek során is időről időre foglalkozott a témával. A népszerű televíziós riporter, Larry King a CNN hírtelevízión közvetített közkedvelt műsorában a magazin által összeválogatott 25 vezető közül Tim LaHaye, Franklin Graham, T. D. Jakes és Brian McLaren keresztény vezetőket hívta meg Los Angeles-i stúdiójába, akikkel többek között a Time által is feltett kérdést vitatta meg. Valamennyi keresztény vezető azon az állásponton volt, hogy – amellett hogy politikai vezető lévén az elnök elsősorban választási ígéreteinek megtartásával tartozik – elsősorban ők, tágabb értelemben a keresztény közösségek tartoznak az elnök, mint az ország első számú emberének azzal, hogy imáikkal támogatják.
A média által a korábbiakban megütött hangvételtől eltérő stílusú írás jelent meg a héten a Washington Postban is. A lap egyoldalas cikkében bemutatja Joel Osteen houstoni pásztor sikertörténetét, akinek modern stílusú zenés istentiszteleteit mintegy harmincezren látogatják heti rendszerességgel. A "mosolygó pásztor" névvel illetett lelkészt tekinti az újság korunk egyik legkeresettebb "árucikkének" a médiaegyházak világában. Istentiszteleteit 95 százalékos lefedettséggel sugározzák az ország területén, valamint további 150 országban. A negyvenegy éves, makulátlan öltözet? pásztor nem az öklét rázva fenyegeti a bűnösöket, hanem energikus prédikációiban egyszer? igemagyarázatokat ad arra, hogyan lehet ma reménységgel és erővel élni.
2005. 02. 04. (IX/5)
