Luther átformálta a világot

Luther elégeti a pápai bullát. Wittenberg, 1520 Fotó: Luther-film.com

A filmet nézve és a történeti dokumentumokat vizsgálva egyaránt egy olyan ember képe rajzolódik ki, aki szenvedélyesen kereste, kutatta az igazságot, meg akarta találni, és ez sikerült is neki. Felismerte, hogy a kereszténység nem egy szabályrendszer és annak való megfelelés, hanem egy halálból feltámadt nagyszer? személlyel, Krisztussal való személyes kapcsolat. Ez a Krisztus – miként a bibliafordítás előszavában is hangsúlyozta – a vele való közösségre hívja az embereket, s Luther azt kívánta, hogy ennek a hívó szónak minél többen engedelmeskedjenek. Döbbenten kellett szembesülnie azzal, hogy az Istennel való élő kapcsolatnak éppen az a vallási tradíció az egyik legkeményebb akadálya, amelybe ő is beleszületett, s amely a kereszténység egyedüli letéteményeseként állította be magát.

E felismerésekig azonban hosszú évek tapasztalatai nyomán jutott el. Miután 1505-ben mint katolikus fiatalember huszonkét évesen szerzetes lett, jóhiszeműen és nagy energiákkal vetette bele magát, hogy ezen a magasabb rendűnek hirdetett életformán keresztül jusson el Istenhez. De hiába igyekezett maximálisan teljesíteni a rendi előírásokat, hiába sanyargatta testét étlen-szomjan és a szerzetesi cella hideg kövén éjszakázva, mindez haszontalannak bizonyult. Még a bűnök felett sem sikerült uralmat vennie, nem volt élő hite, s messzire távozott életétől az öröm. A kiutat a pappá szentelésben kereste, hiszen erről azt tanították, hogy magasabb rend? még a szerzetességnél is, s maga a hét szentség egyike. De pappá szentelését követően is az előző évek tapasztalatai folytatódtak, annak ellenére, hogy közben dinamikusan emelkedett a rendi ranglétrán.

Mint gyóntatópap rá kellett ébrednie, hogy ez a fajta kereszténység nemcsak nála működésképtelen, hanem a legszélesebb néprétegek körében éppúgy, mint a klérus soraiban. A buzgó szerzetes-pap azonban nem hagyta abba a keresést. 1510-ben elzarándokolt Rómába, hiszen ez a Szentatya székhelye, főpapok sokaságával, amelyben minden városnál több a templom, kolostor és egyéb egyházi intézmény, nem is beszélve a kegytárgyak, szentképek, ereklyék túláradó bőségéről. Várakozásaival ellentétben a "szent városban" a legdurvább erkölcstelenségekkel, gátlástalan hataloméhséggel és pénzsóvársággal kellett szembesülnie, még a klérus legfelsőbb köreiben is. Mindezek ellenére mint engedelmes szerzetes tért vissza német földre. A katolicizmus különböző szintjein és más-más helyszínein hosszú évek alatt szerzett egybehangzó tapasztalatai juttatták el arra az egyértelm? felismerésre, hogy ez a vallási rendszer ugyan sokféle látványos funkciót el tud látni, csak éppen a valódi feladatának a betöltésére tökéletesen alkalmatlan: arra, hogy az embereket élő hitre, istenismeretre vezesse.

E sötét és kilátástalannak tűnő helyzetre a megoldás 1512–13 fordulóján robbant be Luther életébe. A kulcsot ehhez a rendi elöljárójától kapott Biblia rendszeres és intenzív tanulmányozása jelentette. Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt leveléből nyerte élete egyik meghatározó útmutatását, hogy: "Az igaz ember hitből él", azaz Isten igéjébe vetett hit által él. Teljes bizalommal merjen tehát rátámaszkodni Isten ígéreteire, melyeket a Szentírás tartalmaz, és akkor igazi élete, sőt örök élete lesz. Az evangélium igazságairól mint óriási természetfölötti erőről és hatalomról beszél itt a Biblia, s minden jel azt mutatja, hogy Luther számára ez volt az a kiapadhatatlan forrás, ahonnan az elkövetkező évek nagyszer? sikereihez az erőt és jókedvet merítette.

A klérussal folytatott küzdelmek mutatták meg Luther jellemének egy másik alapvető és nagyon aktuális jellemzőjét, a bátorságot, azt, hogy bátran ki mert állni a megtalált bibliai igazságok mellett rendkívül ellenséges körülmények közepette, gyilkos indulatok ellenében is. Akkor sem rettent meg, amikor meggyőződését Európa olyan hatalmasságaival szemben kellett megvédelmeznie, mint az angol király, a pápa és a német-római császár. Ami igazán érdekessé teszi e küzdelmeket, hogy a Luther számára kilátástalan erőviszonyok ellenére mégis rendre ő került ki győztesen e harcokból. Így például 1520-ban megjelenteti egyik nagy hatású könyvét Az egyház babiloni fogságáról címmel, amelyben arra keresi a választ, hogy az egyház miért van olyan elesett állapotban, és a keresztények életében miért nem jelennek meg az evangélium megígért áldásai.

A Bibliát és a fennálló helyzetet összevetve arra a megállapításra jut, hogy az egyház ugyanolyan helyzetbe került, mint a zsidóság a babiloni fogság idején. És a beazonosítást bátran leírja: Róma nem más, mint Babilon, a pápa az Ellenkrisztus vagy más szóval Antikrisztus, azok a kötelek pedig, amelyekkel megkötözték az egyházat, a hét szentség. Ez utóbbiak, mint a csecsemőkeresztség, az oltáriszentség, a bérmálás, az utolsó kenet stb. mind bibliai igazságok eltorzításai, nem áldást jelentenek immár, hanem kötelékek lettek. Ezért el kell törölni őket, és bibliai formában kell helyreállítani a valódi szentségeket. Luthernek ez a műve nagy haragra indítja VIII. Henrik angol királyt, aki egy külön kis könyvecskében dühödt szavakkal igyekszik elnémítani a reformátort, mondván: "A pokol legéhesebb farkasa rontott rá, elnyelte, és ő most ott fekszik a farkas hasának legalsó fertályában félig holtan, és a pokolfarkas ocsmány torkából böfögi ronda gyalázkodásait." A nagy hatalmú angol uralkodónak ezek az érvei, melyek inkább a Piroska és a farkas képeit idézik, mintsem bibliai példákat, nem gyakoroltak nagy benyomást Lutherre.

Nyomtatásban megjelentetett válaszában ezt írja: "Ha egy angol királynak szabad arcátlanul köpködnie a hazugságait, akkor nekem is szabad azokat visszagyömöszölni az ő torkába." Majd kifejti, hogy teljesen súlytalan és üres érvelés, amikor Henrik azt vizsgálja, hogy valamely dogma vagy szertartás milyen régi. A mérvadó az, hogy alá van-e támasztva a Szentírásban, mert bármely hitelvnek és hitgyakorlatnak csak ez adhat létjogosultságot az egyházban.

Luther kulcsfontosságú alapelvet rögzített, amikor az emberi szó tekintélye fölé helyezte Isten beszédének a tekintélyét.

A pápák szavait és tetteit is ehhez mérte. Ezért égette el vidám bátorsággal az őt kiközösítéssel sújtó pápai bullát nagy nyilvánosság előtt, a wittenbergi sintértelepen rakott máglyán. Nem rettent meg attól, hogy ezáltal Európa leghatalmasabb egyházi vezetőjét, sőt az egész katolikus klérust teszi halálos ellenségévé. Meg volt győződve arról, hogy amikor a bibliai igazságok helyreállításáért harcol, akkor a legigazabb ügyért küzd a sötétség erőivel szemben.

A katolicizmust úgy tekintette, mint egy olyan rendszert, amely az előző évszázadok során szembefordult az egyház eredeti küldetésével. Nem emberek gyarlósága miatt képtelen az evangélium áldásait közvetíteni, hanem – Luther szerint – a rendszer lényegéből fakadóan. A szent tradícióként kezelt dogmák és szertartások többsége a Biblia alapján a halálos bűnök kategóriájába tartozik. Ezért utasította el a misét, hiszen az élettelen ostya átváltoztatása Krisztussá – ez maga a varázslás; a szentképek, szobrok előtti meghajlást és ezek bármiféle szolgálatát már a Tízparancsolat is tiltotta; az ereklyekultusz, azaz halott emberek maradványaival folytatott szellemi célú cselekedet a boszorkányság kategóriájába tartozik, a halott szentekkel történő kommunikáció pedig a spiritizmus egyik típusa – és a felsorolás még hosszan folytatható.

A Luther által szentírási érvek sokaságával alátámasztott egyházkritikára a katolikus egyház nemcsak teljes elutasítással válaszolt, hanem a bibliai alapon megkérdőjelezett dogmákat és szertartásokat több mint százharminc nagy átokkal, anathémával bástyázták körül a tridenti zsinaton, amely átkokat mindmáig nem vonták vissza, sőt e zsinat 400. évfordulóját megünnepelték a nevezetes II. vatikáni zsinaton 1963-ban.

Luther életművének éppen a hitújítást szorgalmazó javaslatai képezik a központi magvát. Ezek tették őt korszakalkotó reformátorrá. Ha ezekről hallgatnánk, akkor lényegétől fosztanánk meg üzenetét.