Katonai világítórakéta Betlehem felett. Nem díszlet Fotó: Reuters
Noha az említett lelkész meglehetősen bizarr következtetésekre jutott a napkeleti bölcsek történetével kapcsolatban, szándékának – vagyis hogy a Jézus születése körüli eseményeket megfossza az elmúlt évszázadok során rárakódott szentimentális érzülettől – van némi alapja. Bár Keith Sutton túlzott buzgalmában talán tovább ment a kelleténél, és ezáltal pont az ellenkező hatást érte el, mint amit eredetileg szándékozott. Vagyis maga is szaporította a Jézus születését övező mítoszok számát, és csak fokozta a homályt az eredeti történet körül. Tény az, hogy az évszázados legendák a hozzájuk kapcsolódó népszokásokkal együtt mára szinte teljesen elhomályosították a Szentírás eredeti üzenetét.
A karácsonyi szokások, a háromkirályok, a betlehemes népszokások, az angyali üdvözlet olyan mesés hangulatot teremtettek a bibliai történet köré, amely elfedi Jézus születésének eredeti körülményeit, azt a vibráló, dinamikus, természetfeletti atmoszférát, amely akkor jött létre, amikor a Messiás belépett a természetfelettiből a látható világba, és egy zsidó faluban emberként meglátta a napvilágot. Fontos tehát, hogy erről az eseményről lehámozzuk a mesés hangulatot, és meglássuk, hogy Jézus születését számos természetfeletti erőmegnyilvánulás kísérte, amelynek következtében születésének híre nem maradt
titokban az ország közvéleménye előtt, hanem éppen ellenkezőleg, szóbeszéd tárgya lett, és rendkívül felkavarta, megdöbbentette egész Izraelt.
E különös események közül a napkeleti bölcsek történetéről egyedül Máté evangéliuma számol be, azonban már viszonylag korán, a 3. században megindult a bibliai beszámoló kiszínezése különféle kalandos történetekkel. A korai hagyomány tudni véli, hogy a bölcsek hárman lehettek, mivel a Biblia csupán háromféle ajándékot, aranyat, tömjént és mirhát említ velük kapcsolatban. Bár e három ajándékot elvileg akár ezer ember is hozhatta volna, hiszen Máté nem említi meg konkrétan a bölcsek számát, a hagyomány mégis ragaszkodott a hármas számhoz, és egy 8. század elején keletkezett, Párizsban őrzött kódex alapján pedig, amely e három bölcset a Gathaspa, Melchior és Bithisarea névvel említi, úgy fűzte tovább a történetet, hogy valószínűleg Gáspár, Menyhért és Boldizsár lehetett a nevük. Később e hagyomány azzal bővült, hogy Tamás apostol megkeresztelte őket, majd eredményes apostolokká váltak, és végül néhány nap különbséggel vértanú halált haltak.
E hagyomány meglehetősen messzire távolodott Máté beszámolójától, amelyben tehát nincsenek megnevezve a bölcsek, sem pedig azok számát nem említi konkrétan a szerző. Ha azonban mégis megpróbálunk belehelyezkedni az eseményekbe, és igyekszünk elképzelni, hogyan is történt ez a látogatás, sokkal inkább azt kell gondolnunk, hogy a bölcsek háromnál jóval többen, de akár több százan is lehettek! Máté ugyanis a napkeleti bölcsek Jeruzsálembe érkezését úgy kommentálja, hogy "felbolydult az egész város". Márpedig az mindennapos látvány volt abban az időben, hogy néhány utazó teveháton Jeruzsálembe érkezik. Valószínűleg rajtuk kívül szép számmal akadtak más utazók és kereskedők is, akik akkortájt éppen Jeruzsálemben állomásoztak. Ezzel tehát nehezen magyarázható meg, hogy mitől bolydult fel az egész város. Sokkal valószín?bb, hogy a város annak a nem mindennapi látványnak a hatására bolydult fel, hogy bevonult Jeruzsálembe egy hosszan tekergő, óriási létszámú tevekaraván Keletről érkezett előkelőségekkel és mindazzal a poggyásszal, ami egy évekig tartó utazáshoz szükséges. Ezt látszik megerősíteni egy olyan korai, Biblián kívüli forrás is, amelynek keletkezése időben viszonylag közel van a bibliai történésekhez, és korábbra datálható a háromkirályok legendájának kialakulásánál. Sedulius Scottus korai középkori kommentátor egy érdekes történetet idéz a nagyjából 2. századra tehető Nazoreusok (héberek) szerinti evangéliumból, melyben Józsefnek és a keleti mágusoknak a betlehemi találkozását meséli el: "Amikor József körülpillantott, nagy sokadalmat vett észre együtt menetelni az úton, amint a barlang felé tart, és így szólt: Fölkelek és kimegyek elébük. Miután pedig kiment, József ezt mondta Simonnak: Nekem úgy tűnik, hogy akik jönnek, mintha jövendőmondók (augures) lennének. Íme, minden pillanatban az égre tekintenek, s amit látnak, megvitatják egymás között. De ugyanakkor idegennek is látszanak, mert külsejük különbözik a miénktől. Ugyanis öltözékük fényűző, bőrszínük sötét, köpenyük testhez simuló, fejükön süveget, lábukon pedig nadrágot viselnek. És íme, megállnak, engem néznek, s lassan megindulnak újra, hogy idejöjjenek." Tehát ez a korai apokrif szöveg is sokadalmat említ, és ennyiben valószínűleg sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint a három királyról szóló későbbi hagyomány.
De hogy kik is voltak valójában ennek a sokaságnak a tagjai, és mit is jelent az, hogy jövendőmondóknak (augures: madárjós, aki bélből jósol) látszottak, azt akkor érthetjük meg jobban, ha a Bibliában szereplő megnevezésükből indulunk ki. Ezek az emberek nem királyok, de még csak nem is bölcsek voltak a szó legnemesebb értelmében, ugyanis a görög szöveg egyszerűen "magosz" -oknak nevezi őket, ami varázslót, jövendőmondót, asztrológust jelent, és nagyjából megfelel a latin augures szónak. Ennek hallatán egyből az a kérdés merül fel bennünk, hogyan adatott meg ezeknek a csillagjósoknak az a különleges kegyelem, hogy a Messiás előtt az elsők között tegyenek tiszteletet? Hogyhogy pont csillagjósokkal történt meg ez a különleges csoda, amikor a jövendőmondás minden formáját elutasítja a Szentírás?
Mindenekelőtt azt a számunkra már furcsa dolgot kell megértenünk, hogy az ókori Keleten, ahonnan ezek a mágusok érkeztek, a jövendőmondás magát a nagybetűs tudományt jelentette, melynek legfőbb területei a belsőségekből, tehát májból és bélből történő jóslás, illetve a csillagjóslás volt. Ezt a tevékenységet nem afféle házi kuruzslók végezték, hanem maga az államhatalom tűzte ki feladatul a főfoglalkozású tudósai elé, hogy fürkésszék ki a jövőt, és ezáltal hárítsák el az országra leselkedő veszélyeket, amitől persze ez a tevékenység a bibliai világnézet szempontjából még ugyanúgy elfogadhatatlan, mintha valaki csak egyéni célból
végezne jóstevékenységet. Ezek a "csúcsértelmiségiek" tehát úgyszólván a társadalom egészének biztonságán munkálkodtak, aminek fejében az állam el is tartotta őket. A jelek értelmezésének okkultista praktikái mellett azonban ez a csoport mindenféle más intellektuális tevékenységben is jártas volt, gondozták és értelmezték a régi szövegeket, tehát egyfajta tágabban értelmezett "szellemtudományos" munkásságot folytattak. Éppen ezért, miként azt egyes történészek kifejtik, nagyon félreértenénk ezeknek az embereknek a tevékenységét, ha a tudomány mai fogalmát vetítenénk vissza az ókori Keletre, és ez alapján próbálnánk meghatározni a "magosz" kifejezés jelentését. Tehát a Keletről érkezett "magosz"-ok amellett, hogy álomfejtéssel, béljóslással, csillagjóslással foglalkoztak, egyben Perzsia vezető értelmiségi csoportját, tudós rétegét is jelentették. Személyükben nem akárkik érkeztek Jeruzsálembe, hanem a Kelet szellemtudományokban jártas tudós elitje, amely már jobban megvilágítja, hogy miért jöttek izgalomba Jeruzsálem politikai vezetői is e látogatástól.
Mindehhez tegyük hozzá azt, hogy ennek a tudós csoportnak volt a vezetője korábban Dániel próféta a babiloni, majd a perzsa királyi udvarban. Dániel a maga korában olyan tekintélyre tett szert a Szentlélektől inspirált álomfejtése és jeltudománya révén az udvari tudósok körében, hogy abban a perzsa udvarban, ahol gondosan megőriztek minden kéziratot a jövő számára, minden okunk megvan feltételezni, hogy a jobbára arámul – tehát a kor legismertebb nyelvén – írt Dániel könyvét a későbbi tudós mágusok is jól ismerhették. Például tanulmányozhatták Dániel hetven évhéttel kapcsolatos jövendölését, és kiszámolhatták belőle a Messiás megjelenésének időpontját, vagy a próféciák alapján a Római Birodalomban könynyen ráismerhettek a negyedik világbirodalomra. Mindemellett az is nagyon valószínű, hogy ismerhették a Kelet egyik legnagyobb prófétájának tekintett Bálám híres messiási próféciáját is, amelyben a Messiást egy csillaghoz hasonlította. Tehát annak ellenére, hogy a messiási várakozás a többi pogány nemzet körében sem volt ismeretlen, hiszen többek között az Ószövetség görög fordításának, a Septuagintának köszönhetően Jézus születésének idejére a pogány nemzetek számára is elérhető volt a Biblia, a keleti mágusok kivételes helyzetben voltak, ők legnagyobb elődjüktől, Dánieltől úgyszólván első kézből, részletekbe menően értesültek az események menetrendjéről.
Hogy a Messiás megszületésekor ez a réteg erősen okkult háttere ellenére mégis olyan szellemi állapotba került, hogy képes volt a Messiást felkeresni és Istenként imádni, ahhoz azonban az ismeretein túl még másra is szükség volt. Számos történész úgy véli, hogy a babiloni és perzsa mágusok az évszázadok során egyre inkább megcsömörlöttek saját okkult tudományuktól, és ez a dekadenciapont a Messiás eljövetelének idején érte el mélypontját. Amikor ez a tudós társaság már mélységesen kiábrándult okkult tudományából, és belefáradt saját tudományos eredménytelenségébe, ugyanakkor mivel szellemi emberek voltak a szó spirituális értelmében, ezért nagyon vágytak egy erőteljesebb szellemi megtapasztalásra, tehát amikor a szívük már kellően elő volt készítve Isten beavatkozására, akkor jelent meg Keleten a csillag. Lényegében tehát kegyelmet kaptak Istentől, hogy ezoterikus tudományuk helyébe belépjen Isten természetfeletti ereje.
A másik lényeges kérdés, amit a napkeleti bölcsekkel kapcsolatban fontos tisztázni, a csillag mibenléte, amely a mágusokat Keletről Jeruzsálembe vezette. Vannak ugyanis olyanok, akik úgy vélik, hogy a keleti mágusok, akik egyébként tényleg foglalkoztak csillagjóslással is, asztrológiai számításaiknak köszönhetően találtak rá a Messiásra, és az égi jelekből olvasták ki a Messiás születési helyét.
Ha figyelmesen elolvassuk a történet bibliai beszámolóját, egyértelműen kiderül, hogy az úgynevezett "betlehemi csillag" nem lehetett természetes fényjelenség, amely a különböző bolygók vagy csillagok valamilyen természetes együttállásából jött volna létre. Kepler nyomán az asztrológiában hívők azt mondják, hogy a Jupiter és a Szaturnusz együttállásából létrejött "új" csillag volt az a "betlehemi csillag", amit az égi jeleket kutató keleti mágusok felismertek. Ezzel azonban nehezen lehet megmagyarázni a csillag szabálytalan és intelligens mozgását, melynek során először keletről nyugatra, vagyis Perzsiából Izraelbe, majd azon belül északról délre, tehát Jeruzsálemből Betlehembe mozgott. Ráadásul előfordult, hogy eltűnt, majd amikor újra szükség lett rá, újra előbukkant. Előfordulhat ugyan, hogy egyes bolygók úgynevezett "retrográd" mozgása miatt a számunkra látható fényjelenség mozog, megáll, majd az ellenkező irányba mozdul el, azonban ennek a mozgásnak a pályája is behatárolható, tehát a "betlehemi csillag" intelligens mozgására ez sem ad magyarázatot. Arról nem is beszélve, hogy a csillag már két éve vezette a mágusokat, mire megérkeztek Jeruzsálembe, hiszen Nagy Heródes pontosan azért döntött úgy, hogy kétéves korig öleti meg a betlehemi gyerekeket, mert a mágusok szerint a csillag két évvel korábban jelent meg: "Heródes pedig (
) megölette az összes fiúgyermeket, akik Betlehemben és szerte a környéken voltak, a kétévesnél kisebbeket, annak az időpontnak megfelelően, amely után érdeklődött a tudósoknál." (Máté evangéliuma 2. rész 16. vers) Az pedig teljességgel lehetetlen, hogy egy természetes fényjelenség két álló éven át végezzen abszolút szabálytalan és intelligens mozgást. Ezek alapján abszolút bizonyossággal állíthatjuk, hogy ez a csillag teljes egészében természetfeletti jelenség volt, és a mágusok nem asztrológiai számításaik eredményeképpen találtak rá a Messiásra, hanem Isten természetfeletti kijelentésének következtében.
(a szerző teológus)