Habparti a Budapest Parádén. Nem haboztak habozni Fotó: Reuters
A Budapest Parádé óriásplakátjairól ránk tekintő szárnyas angyal az országalmát szorongatja. Mellette lényegre törő invitálás: Budapest Parádé augusztus 24., helyszínek, szponzorok, satöbbi, satöbbi
A két sík egybecsúsztatásával – mármint Parádé és az Ország – a plakát vélhetően azt hirdeti, a magyarság akkor teszi jól, ha a szeretet, a béke és a tolerancia jegyében egybegyűlik, ünnepel és egyesül. (Én legalábbis nem tudom másként értelmezni ezt a rejtjeles "meghívót".)
Mint olvastam, a Parádé eszmeisége "azt a célt tűzi ki, hogy az emberek – legfőképpen a következő generációt képviselő fiatalok – egy életvidám, döntésképes, megbízható és kreatív társadalmat építsenek ki, amely lehetőségeket ad, és gondolkodásra inspirál". A világszerte tartott Love Parade felvonulások elkülönítik magukat az összes egyéb demonstrációtól, mivel nem valami ellen, hanem valamiért tüntetnek, nevezetesen a toleranciáért, a megbecsülésért és a kölcsönös egyetértésért. Az egységet szimbolizálva unalmas beszédek, erőszakos jelszavak helyett a zenét (az elektronikus zenét) választják kommunikációs csatornaként, "hiszen ez a szeretet nyelve, amit a Föld összes lakója megért". Mottójuk így folytatódik: "Célunk, hogy az embereket – nem csak saját magunkat – örömben egyesítsük, egyfajta jelt adva a világnak, hogy még nem késő megteremteni a nyitott, toleráns társadalmat, ahol a szeretet az úr. [
] Mindannyian ugyanazon a Földön élünk, és ugyanaz a jövőnk. Ezért kell ma elgondolkodnunk arról, hogy milyen bolygót hagyunk unokáinkra: hogy a jövő Földje ne pokol, hanem paradicsom legyen." A mozgalom célja a másság elfogadtatása, a társadalmi korlátok ledöntése, a gátak nélküli szexualitás védelme, a hétköznapi józanság túllépése.
Nos, hogy az Andrássy úton lakó polgárok mennyiben élték meg paradicsomi állapotként a szombat délutánt, amint kisgyermekeik pihenése vagy az ebéd utáni nyugodt kávézás a fülsiketítő bum-bum zene és a tömeg ordítozása hallatán dugába dőlt, ne firtassuk. Arra se keressük a választ, hogy a kamionokról kivillanó félmeztelen női testek vagy a szexuális egyesülést utánzó révült tánc miképpen szolgálhatják, hogy a következő generációt képviselő fiatalok "egy életvidám, döntésképes, megbízható és kreatív társadalmat" alkossanak. S a t. kormányt és székesfővárosunk vezetőségét se vonjuk felelősségre, miképpen járulhatott mindehhez hozzá, netalán még abba a hírbe keverednénk, hogy huszonnyolc éves korunk ellenére vénebbek vagyunk, mint az amúgy igen tisztes korú, ám modern gondolkodású urak, akik mellesleg kellő tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy tudják: időről időre kenyeret és cirkuszt kell adni a népnek, hogy elbóduljon. Ezt a sok kérdést, ami hirtelen a fejünkbe tolult ott, abban az iszonyú dugóban, az Andrássy sarkán, most – a tolerancia jegyében – egy gáláns mozdulattal mind félredobjuk.
Csupán egyetlen jelenséget vizsgálunk meg – ígérjük, toleráns magatartásunkat továbbra is megőrizve a Központi Statisztikai Hivatal adatai, szociológusok és orvosok kutatásai alapján, miszerint a társadalmi korlátok ledöntése, a "nyitott, toleráns társadalom", amely a szabad szerelem, a homoszexualitás védelmének zászlaját is feltűzte kamionjaira, valóban a paradicsomi jövőhöz vezeti-e népünket.
A magánügy mégis közügy
A Parádén felvonulók azért tüntettek – már amennyiben nem csak a bulit látták az egészben, s az általuk képviselt mozgalom eszméivel is tisztában vannak –, hogy minden egyén egyedül dönthesse el, hogy "szívügyeit", életének eme intim és bensőséges oldalát mikor, kivel és milyen módon kívánja megélni. Az általuk védelmezett ügyek – tolerancia, szabad szerelem, gátak nélküli szexualitás – azonban olyan jelenségek, amelyeknek hatásai és következményei (egyre több szakértő szerint) nem állnak meg az egyénnél, hanem generációkon ívelnek át, komoly hatással bírnak a leszármazottak egészségére, sorsára s a kortársak erkölcsi-anyagi-kulturális életére is. Vagyis ami magánügynek indul, végül is közüggyé lesz: a legmélyebb és legmegrázóbb társadalmi problémák okozójává.
Somlai Péter családszociológus nemrégiben megjelent kötete (Húsz év) kapcsán azt állítja, hogy az elmúlt húsz év során – gyakorlatilag amióta a szexuális forradalom elérte hazánkat – óriási mértékben felerősödött a társadalomban a bizonytalanság. Ennek oka a kapcsolatok pluralizálódása (az élettársi kapcsolatok magas társadalmi körökben történő elfogadtatása, a nyitott házasságok és a promiszkuitás – gyakori partnerváltogatás –- elterjedése, illetve a homoszexuális "otthonpartneri" viszonyok kiépülése, elfogadtatása, a "single" életforma térhódítása). Ezek a zavaros, laza kapcsolású "családformák", együttélési minták többnyire mentesek az egymás iránti elkötelezettségtől, a hűségtől, a felelősségvállalástól, sorsukat az egyes egyének boldogulása és a pillanat határozza meg. Nem a jövőnek, hanem a jelennek élnek, bomlékonyak és változóak – így nem jelentenek semmiféle tartóerőt a társadalomban. A vesztes fél hamar anyagi, érzelmi válságba kerül, a gyermekek – ha vannak egyáltalán – a folyamatos bizonytalanságot, a mulandó szeretetet tapasztalják.
Jól látható: az individuum szexuális beállítottsága, szexuális szokása és választása, úgymond "magánügye" legelőször is szerepekben, társadalmi alakzatokban realizálódik, meghatározva a társadalom felépítését, erejét, a népesség számának alakulását. Az elmúlt két évtizedben vetett magok, úgy tűnik, beértek. A fenti, inogó lábakon álló párkapcsolatok nyomán ma minden negyedik gyermek házasságon kívüli kapcsolatokban születik. Népességünk rohamosan fogy, és egyre öregebb... Somlai Péter szerint a házasság válságban van, és ezen azok a szakértők, kommunikációs tanácsadók sem tudnak érdemben segíteni, akik a bizonytalanság felszámolását ígérik.
Gének ördögi játéka?
2002. 08. 29. (VI/35)
