Különleges északifény-jelenség Alaszkában. Az első égbolt is rejt titkokat Fotó: WBS
Míg a mennyről szóló üzenetek a korai keresztények számára a vigasztalás fő forrását jelentették, amelyből bátorságot meríthettek a legszörny?bb üldözések közepette is, a középkorra uralkodó pozícióba került egyháznak már nem volt szüksége ilyen túlvilágra. A korai egyházban az istentiszteleteket a János apostol látomásában ábrázolt zajos, mozgalmas és nagy tömegek részvételével zajló mennybéli liturgia földi változatának tekintették, amelyen keresztül a hívők bekapcsolódhattak az Isten királyi trónja körül zajló eseményekbe is. Az ilyen karizmatikus jelleg? istentiszteleteken gyakoriak voltak a spirituális élmények, "angyalok nyelvén" elhangzó imák és énekek, valamint mennyei forrásból származó kijelentések, látomások és elragadtatások. Az újszövetségi és későbbi leírásokból úgy tűnik, hogy az istentiszteleteken – amelyek órákig, sőt napokon keresztül is eltartottak – rendszeresen betegek gyógyultak meg, és más rendkívüli események történtek. A korai keresztények ezeket az eseményeket úgy tekintették, mint annak jelét, hogy a menny – ha csak időlegesen és korlátozott mértékben is – "leszállt a földre". Erre a kapcsolatra több utalás is található a Bibliában, például ez: "Hanem járultatok [a Jézusban hívők] Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához, Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez. És az újszövetség közbenjárójához, Jézushoz
" Mindebből úgy értették, hogy a menny lakóival – Istennel, angyalokkal és korábban élt igazakkal – lehetséges ilyen "indirekt" módon (az Isten közös dicsérete által, tehát nem a politeizmusban megszokott praktikákkal) közösségbe kerülni.
Szuperkolostor a paradicsomban
Az egyházi élet a középkorra alaposan megváltozott. A templomok, katedrálisok díszes falai közé már nem illettek a spontán elemekkel tarkított istentiszteletek. Az egyház növekvő földi hatalmát és vagyonát az aszkétikus menny képe volt hivatott ellensúlyozni. Ahogy terjedt a szerzetesség eszménye, úgy kezdett egyre inkább a menny középkori képe egyfajta "szuperkolostorra" hasonlítani. "A mennyben Aquinói Szent Tamás szerint – írják a könyv szerzői – nem lesz többé helye az aktív életnek; a földi tevékenységek közül csupán az elmélkedés fog folytatódni. A kontempláció, amely itt a földön töredékes és tökéletlen, ott tökéletes lesz. Isten teljes ismeretére fog épülni, amint János apostol ígérte: hasonlókká leszünk Őhozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van."
A mozdulatlanná dermedt, sápadt menny képe azonban sokakat nem elégített ki. A lovagkori költészet természetszerűleg a mennybe vetítette ki az ideális szerelem képét. A trubadúrok – a menny képét mint kegyes díszletet felhasználva – azt dalolták az udvarhölgyeknek és lovagoknak, hogy a paradicsomban szabadon (értsd: a földi házasság korlátait levetve) hódolhatnak az "igazi szerelem" örömeinek. Ez a fajta megközelítés – véli Colleen McDannell és Bernhard Lang – nem nélkülözte az erotikus felhangokat, hasonlóan ahhoz, amint a reneszánsz festmények is gyakorta a mennybe kivetítve, vallásos környezetben előszeretettel ábrázolnak meztelen férfiakat és nőket. A "szakrális erotika" mögött rejlő ideológia a könyv szerzői szerint arra hivatkozott, hogy a "feltámadott emberek teste tökéletes és fiatal lesz, és mint hajdan a paradicsomban, semmi ruha nem takarja őket." Ennek a m?fajnak a legmonumentálisabb példája a vatikáni Sixtus-kápolnában lévő Michelangelo-freskó, a Feltámadás. Művészettörténészek szerint az anatómiailag pontos reneszánsz templomi aktábrázolások jó részére utólag festettek némi leplet, hogy a pr?debb utókor érzéseit ne sértsék az illetlen képek.
Jeremiás és Luther
A reformáció kora a mennyről vallott tanításaiban is a Szentírás eredeti szövegéhez tért vissza. Újra Isten került a túlvilági élet középpontjába, de ebből a világból nem szorult ki a mennybe költözött igazak közösségi élete. A református mennyországot jól jellemzi Philip Melanchtonnak barátja, Luther temetésén elmondott búcsúztatója: "Örüljünk együtt annak, hogy ő [Luther] most már olyan baráti és felhőtlen beszélgetést folytat Istennel és Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal, valamint a prófétákkal és az apostolokkal, amelyre Isten Fiában való hite által mindig is készült és vágyott."
A reformátorok nem értettek egyet a skolasztikusok által vallott merev mennyei hierarchiával. Elismerték ugyan, hogy a Biblia több helyen – például a Jézus által említett harmincszoros, hatvanszoros és százszoros jutalmak esetében – beszél arról, hogy a hívők különböző pozíciót töltenek majd be az örökkévalóságban, de hangsúlyozták, hogy a szentek a haláluk után is "egyek Krisztusban". Luther azt prédikálta, hogy "mindnyájan egyenlők vagyunk Szent Pállal, Szent Péterrel és minden szentekkel az általuk elnyert tisztességben és dicsőségben". Ugyanakkor a reformátor írt arról, hogy a hit cselekedetei alapján különbségek is vannak: Péternek például más jutalma lesz a mennyben, mint Pál apostolnak, mivel Krisztus más feladatot bízott rájuk a Földön. Önmagáról Luther azt írta, hogy arra számít: "Isten közelében lehet majd, valahol együtt Jeremiással, mivel mindkettőnknek nehéz élete volt, amelyet Isten segítségével tudtunk elviselni". A jutalomban és tisztességben való különbség ellenére azonban a menny mindenki számára egyforma lesz: hasonlóan ahhoz, hogy a fényerejükben egymástól különböző csillagok egy és ugyanazon univerzumhoz tartoznak.
Ejtőernyősök karrierje a mennyben
A reformátorok Biblián alapuló vonzó túlvilágképe arra ösztönözte az Európa felét elveszítő katolikus egyházat, hogy a túlvilágról szóló tanításaiban is valami hatásos válasszal álljon elő. Az ellenreformáció "csodafegyvere" Szűz Mária és a katolikus szentek középpontba állítása volt a mennyben. Antonino Polti olasz dominikánus szerzetes egészen pontosan ötvennyolc nevet sorol fel, mint akiknek kitüntetett helye van a paradicsomban. Az újdonságot nem az olyan köztiszteletben álló és vitán felüli szentek jelentették, mint Keresztelő János, hanem híres pápák, mint Nagy Szent Gergely, vagy a nagy szerzetesrendek alapítói: Benedek, Domonkos és Assisi Ferenc. "Polti paradicsoma – jegyzi meg némi iróniával a szerzőpáros – tele van szüzekkel, mártírokkal, szerzetesekkel, természetesen anélkül, hogy egyetlen protestáns vagy pogány lenne az üdvözültek között." A szentek benépesítették a katolikus naptárat is, biztosítva azt, hogy buzgó hívek minden- nap más és más mennyei protektorhoz fordulhassanak.
Polti szentjei között messze a legfontosabb helyet a Szent Szűz kapta, mint aki "a Menny legmagasztosabb Császárnője, az Angyalok Királynéja és Minden Kiválasztott Anyja". Szűz Mária gyors mennyei karrierjét egymást követő pápai kinyilatkoztatások voltak hivatva kikövezni. Ez a folyamat egyébként azóta sem állt le, alig fél évszázada, 1950-ben hirdette ki XII. Pius pápa kötelező és tévedhetetlen dogmaként Máriának a (testben történt) mennybemenetelét, amelyet a középkor óta hirdetett a katolikus egyház. Azáltal, hogy a katolikus tanítás szerint a hívek sokféle formában igényelhettek túlvilági segítséget, a protestáns kritikusok szemében feladták a zsidó–keresztény világkép egyik alappillérét. Amint cikkünk korábbi részében utaltunk rá, az eredeti bibliai felfogás úgy tartja, hogy a mennybe került emberek ugyan folytathatnak közbenjárást Istennél a földiek érdekében, azonban ezt a segítséget nem lehet egyenesen tőlük igényelni, mivel Istenhez csak közvetlenül lehet fordulni. Szűz Máriához és a szentekhez mondott imák, rituálék a kereszténység előtti világ gyakorlatát idézik fel, amikor a földiek az eltávozott lelkek és a magasságban lakozó túlvilági lények felé fordultak boldogulásuk érdekében.
Az ellenreformáció teológusai a Szentírás jövendöléseit is megpróbálták újraértelmezni. Egy spanyol jezsuita szerzetes, Luis De Alcazar János apostol Apokalipsziséhez írt kommentárjában azt állítja, hogy a könyv az anyaszentegyháznak a pogány Róma felett aratott győzelmét mutatja be. Pontosabban – Alcazar értelmezésében – először leírja, hogyan utasította el Isten a zsidókat, amikor megengedte a jeruzsálemi templom lerombolását, majd azt, hogyan üldözte a Római Birodalom a keresztényeket (ebben a szereposztásban Néró császár játssza el az Antikrisztust), végül Róma (a Jelenések könyvében leírt "nagy parázna") térdet hajt az egyház előtt (lásd: Konstantin megtérése) és eljön a Mennyei Jeruzsálem, az egyház uralma a földön. Az a szemlélet, miszerint a próféciák már mind beteljesültek, védelmet jelentett a katolikus egyháznak Lutherék vádjaival szemben, akik előszeretettel azonosították a pápát és a római egyházat az Apokalipszis negatív szereplőivel. Mivel mindenféle számítás szerint is már jóval több mint ezer év telt el a Római Birodalom bukása óta anélkül, hogy eljött volna a János által megígért "új ég és új föld"\', ezt a nézetet a katolikus egyház időközben csendesen ejtette. Meglepő módon azonban az elmúlt évtizedekben protestáns formában újjáéledt. A "preterizmus" egyik hirdetője, Don K. Preston, idén megjelent könyvében azt állítja, hogy az Új Jeruzsálem az egyház, amely az Isten által véglegesen ellenségnek nyilvánított zsidóság helyébe lépett. A teológiai antiszemitizmus többek között a modern Izrael létét is ördögi öszszeesküvésnek tekinti, amely akadályozza, hogy az egyház paradicsomi állapotokat teremthessen a földön.
Az igazi béke kora
A felvilágosodás, majd az ennek nyomán előtérbe kerülő materialista bibliakritika egy időre elfordította az emberek figyelmét az "odafelvalókról". Az evolúcionizmus fokozatos fejlődést ígért, túlvilági perspektíva nélkül. A radikális világforradalmárok pedig maguk hozták volna el a paradicsomot az emberiség számára, csak ez éppen nem sikerült. Ez a kiábrándulás is hozzájárult ahhoz, hogy a 20. század utolsó harmadában újra feltámadt az érdeklődés a menny iránt. A kereszténység megújításában főszerepet játszó evangéliumi-neoprotestáns mozgalom teológiájában egyaránt fontos hangsúlyt kapnak az "utolsó idők" (Jézus második eljövetelét megelőző korszak), a földi aranykor, az "ezeréves királyság" és az utolsó ítéletet követő radikális újjáteremtés.
A történelem végét jellemző drámával éles ellentétben áll a Jézus visszajövetelét követő időszak. Az "újjászületett" ("born again") keresztények – írják a menny történetéről szóló könyv szerzői – forgalomba hozták a mennybe való tömeges átköltözés, Pál apostol szóhasználatával az "elragadtatás" fogalmát. Amint arról egy korábbi cikkünkben írtunk
(Apokaliptikus bestseller-sorozat, Hetek, 2002. július 5.), az elmúlt években az Egyesült Államokban több mint 50 millió kötetet adtak el abból a regénysorozatból, amelynek a nyitó eseménye a hívő keresztények szempillantás alatt történő eltűnése a földről. Az "elragadtatott" igazak kikerülik – az ószövetségi Énokhoz és Illés prófétához hasonlóan – a fizikai halál és a feltámadás szakaszait, ám nem szakítanak véglegesen bolygónkkal. Miután a Messiás legyőzi az utolsó birodalmat és annak diabolikus vezetőjét, elkövetkezik a földön az igazi aranykor. A modern bibliaértelmezések szerint erre a korszakra vonatkozik Ézsaiás próféta sokat idézett mondata arról, hogy az emberek "csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul". Ebben a korban – éles ellentétben az antiszemita teológusok várakozásával – Jeruzsálem lesz a világ fővárosa, és (szintén Ézsaiás próféciája szerint) Izrael "áldás lesz a földnek közepette".
A menny kereskedelmi szempontból is mindinkább piacképesnek bizonyul. Persze nem kell mindig komoly teológiai fejtegetésekre gondolni. Egy népszerű könyv például azt a kérdést teszi fel címében: "Vajon viszontlátom-e Fifit a mennyben?" A bestseller természetesen azt fejtegeti, hogy bejutnak-e a háziállatok a mennybe? (A szerző szerint persze igen, különben miért is vennék meg a kedvenceik elvesztése miatt szomorkodók a könyvet.) Colleen McDannell és Bernhard Lang művének fogadtatása szintén azt jelzi: a menny története távolról sem fejeződött még be.
2002. 08. 02. (VI/31)
