Húsvéti vezeklők Andalúziában. A jövő elkendőzött Fotó: Reuters
A 20. századi Európa egyik legnagyobb talánya, hogy miként torkollott az ígéretesen és széles támogatással elindult köztársasági rendszerváltás Spanyolországban előbb politikai válságba, majd polgárháborúba – állítja Stanley G. Payne amerikai történész. A wisconsini egyetem professzora szerint külső okokkal nem magyarázható az alig egy évtized alatt végbement tragikus fordulat, amely végül a kontinens leghosszabban tartó jobboldali diktatúrájához vezetett. Payne a republikánus és szocialista baloldal meggyengítésében, megosztásában, majd szétverésében döntő szerepet tulajdonít a nacionalista jobboldal, a "jövő forradalmát" meghirdető fiatal konzervatívok és a "fekete Spanyolország", az ultrakonzervatív katolikus vezetők összefogásának.
Ebben a véres polgárháborús közegben kezdi el szervezni egy fiatal spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer mozgalmát, amelyet "Isten munkájának", Opus Deinek nevez el.
A spanyol katolicizmus szakértőjének számító történész úgy véli, hogy az egyházat felkészületlenül érte a monarchia megdöntése és a második Spanyol Köztársaság kikiáltása. Az 1931 decemberében elfogadott alkotmány Európa egyik legdemokratikusabb országává emelte Spanyolországot: biztosította a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot és a politikai szervezetek alapításának szabadságát, a nemesi kiváltságok megszüntetését, valamint az állam és az egyház szétválasztását. Egykamarás, négyévente titkosan választott parlament, a kortez kezébe került a hatalom, és az alkotmány kimondta Spanyolország semlegességét, valamint azt, hogy az ország "lemond a háborúról mint a nemzeti politika fegyveréről".
A politikai változásokat mélyreható társadalmi reform kísérte. Az íróból miniszterelnökké lett Manuel Azaña Diaz a kortezben kijelentette: "Spanyolország megszűnt katolikus lenni." Ez a sarkos megállapítás ugyan vallásszociológiai szempontból nyilvánvalóan túlzás volt, ám nem minden alap nélküli. A "legkatolikusabb király" elűzése jelezte: a spanyolok nagy többsége fel kívánt zárkózni a fejlett polgári demokráciákhoz. Az új hatalom az állam és egyház szétválasztásában törvényes megoldásokat keresett, és igyekezett megakadályozni, hogy a korábbi forradalmak egyházellenes atrocitásai, a templomgyújtogatások és a hívőket tudatosan sértegető blaszfémikus propaganda megismétlődjenek. A zajos és demagóg antiklerikalizmus azonban régi hagyományokkal rendelkezik Spanyolországban, így az elszigetelt incidensek kapóra jöttek a politikai vereség után a katolikus jobboldalnak, hogy magukat az "anarchista-liberális-kommunista sötétség erőinek" áldozataiként tüntessék fel. Az egyházellenes támadásokkal szembeni harc sikeres jelszó volt a jobboldal újraszervezésében és a republikánus pártok lejáratásában.
A köztársaság kikiáltása utáni első választásokon a konzervatív erők szervezett politikai erő híján szinte képviselet nélkül maradtak. Emiatt a nélkülük megszövegezett 1931-es alkotmányt valójában soha nem fogadták el, és a vereség után nekiláttak egy új katolikus tömegpárt megszervezésének.
A jobboldali egység három pillérre épült: részt vettek benne a monarchisták, a katolikus értelmiségi szövetség, valamint a spanyol típusú fasizmus pártja, a falangisták. A királyság restaurációjáért küzdő hagyományos konzervatívok Spanyol Újjászületés nev? mozgalma a "történelem, igazságosság, hazafiság" jelszavával lépett fel, és szerveződéséhez, valamint propagandájához a legjelentősebb támogatást a nagy példányszámú ABC cím? laptól kapta.
Szintén egy újság, az El Debate (A Vita) cím? lap körül tömörültek a klerikális érdekeket képviselő erők. Ezek Népi Akció néven hozták létre szervezetüket, melynek vezetője a fiatal, kitűnő retorikai képességekkel rendelkező José María Gil Robles lett. Robles a salmanacai egyetem jogászprofesszora volt, és neve vezércikkíróként az El Debate hasábjain vált ismertté. Gil Robles – aki hadügyminiszterként hamarosan vezérkari főnökké nevezi ki a későbbi diktátort, Franco tábornokot – szoros kapcsolatban állt a republikánus törvények alapján feloszlatott jezsuita renddel. Jól házasodott: a leggazdagabb spanyol grand leányát vette el. Az ifjú pár mézesheteit Németországban töltötte, ahol részt vettek Hitler első nürnbergi pártkonferenciáján. Roblesre nagy benyomást tett a náci propagandagépezet hatásos működése, és a tapasztalatokat felhasználva hazatérése után nekilátott egy új jobboldali katolikus tömegszervezet, a Spanyol Jobboldali Autonomisták Szövetsége (CEDA) elnevezés? tömörülés megalapításának. A CEDA hétszázezer tagjával hamarosan Spanyolország legnagyobb politikai csoportosulásává vált.
A jobboldal szélsőséges erői a falangista mozgalom zászlaja alatt csoportosultak. A falangistáknak is megvolt a maguk ideológiáját hirdető újsága, a sokatmondó cím? La conquista del Estado (Az állam meghódítása). Az újság cikkei a liberális-marxista-antiklerikális baloldalt ostorozták amiatt, hogy "Spanyolország nehézkesen, rosszkedvűen és dicsőség nélkül halad az útján."
A változás érdekében meghirdették a "20. század forradalmát" az "Egységes, Büszke és Szabad Spanyolország" megteremtésére. Vezetőjük, José Antonio Primo de Rivera programja radikális változásokat sürget: "Se jobbra, se balra, se kapitalizmust, se szocializmust" – mondja 1933. október 19-i programadó beszédében a madridi Teatro de la Comediában.
A falangisták (a név a katonai eredet? "falanx" szóból származik) az államot a "tekintély, hierarchia, rend" megtestesítőinek tekintett "védett intézményekre", a közhivatalokra, a hadseregre és az egyházra kívánták felépíteni. Ezektől a védett intézményektől szigorúan távol tartották volna a liberálisokat, marxistákat és zsidókat. A spanyol fasiszták nemzeteszménye ugyanakkor továbblépett a "fekete Spanyolország", az ultrakonzervatív katolikus klérus által vallott középkori vallási államfelfogáson, amely a hatalom elsődleges feladatává az egyház érdekeinek érvényesítését tette. A keresztény miszticizmus helyébe a nemzet misztikumát helyezték. Azt hirdették, hogy helyre kell állítani "Spanyolország természetfeletti örökségét és egységét", mert ennek elvesztése volt az oka minden romlásnak és hanyatlásnak. Az új szellemi hódítás korszakának új hősöket kell szülnie, akik a hagyományos katolikus héroszok tulajdonságait a 20. század modern elemeivel vegyítik.
Ököldialektika
A jobboldal három – nacionalista, klerikális-modernista és fasiszta – tábora sikerrel lépett fel a baloldallal szemben. 1933 novemberében a választásokon többséget szereztek a parlamentben. A hatalomváltást követő két év "fekete biennále" néven ismert a spanyol történelemben.
A jobboldal nekilátott, hogy a fiatal köztársaság alapjait felszámolja. Egyik első lépésként visszaállították valamennyi előjogába az állam és egyház demokratikus elválasztása során kiváltságaiban korlátozott katolikus egyházat. Amnesztiát kaptak a köztársaság ellen lázadó monarchista katonatisztek. A kormány új, általa megbízhatónak ítélt vezetőket nevezett ki a munkás érdekképviseleti szervezetek élére. José Antonio, a szélsőjobboldal vezére az egyetemi konzervatív fiatalok körében sikeresen toborzott új híveket mozgalmának. A radikalizmusra szívesen hajló diákok tömegével hallgatták a falangista vezető demagóg beszédeit az Új Spanyolországról, amelyet a fiataloknak kell felépíteniük. "Nem kell semmiféle más dialektika, csak a pisztolyok és öklök dialektikája" – jelentette ki José Antonio kihívóan. Az egyre féktelenebbé váló verbális erőszak, az istentelennek minősített liberális-anarchista baloldal szidalmazása az új jobboldal bölcsőjének számító szélsőséges lapokban már évekkel korábban előrevetítette a polgárháború rémképét. Az ABC és az El Debate szalagcímei azt harsogták, hogy "elérkezett a cselekvés órája", amikor "végleg le kell számolni a múlt sötét erőivel".
A falangisták 1934 októberében huszonhét pontos programot fogadtak el "nemzeti forradalom a baloldal és a jobboldal ellen, a liberalizmus ellen és a marxizmus ellen" címmel. A program, mely hat részből állt, kimondta: Spanyolország újjászületéséhez és a társadalmi igazságosság érvényesítéséhez fel kell emelni a középosztályt, újra kell osztani a földeket, és be kell vonni az egyházat az ország megújításába. Valamennyi spanyolnak joga és kötelessége a munka, és a társadalmi igazságosság érdekében a baloldali demagógia és kommunista befolyás alatt álló érdekképviseletek helyett a hatalomnak kell közvetlenül érdekképviseleti szerződést kötnie az állampolgárokkal.
Fekete biennále
A baloldal szinte tehetetlen volt a gátlástalan jobboldali kampánnyal szemben. A sztrájkokat a hatalom arra használta fel, hogy fellépjen több munkásvezető ellen. A volt baloldali miniszterelnök, Azaña bejelentette, hogy "minden eszközzel védelmezni kell a köztársaságot", ám néhány tartományt, Katalóniát és Andalúziát leszámítva felhívásának nem sok visszhangja van. A megosztott és elbizonytalanított baloldal már csak a parlamentben, a kortezben rendelkezik jelentős erővel. A megmaradt erőket a baloldal Népfront név alatt egyesítette.
Ekkor a jobboldal a "fekete biennále" két éve után elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy felszámolja a baloldal megmaradt parlamenti bázisát.
A mérsékelt jobboldali elnök, Alcalá Zamora 1936 februárjára kiírta az előrehozott parlamenti választást, amelytől a nacionalisták és a falangisták azt várták, hogy kétharmad feletti abszolút többséget szerezhetnek. A szavazás azonban nagy meglepetésre nem a jobboldal fölényes győzelmét hozta. A Népfront csekély különbséggel ugyan (a szavazatok 34,5 százalékát megszerezve) győz a 33 százalékot elért jobboldali tömbbel szemben. A váratlan eredményben nagy szerepet játszottak a jobboldali miniszterelnök, Lerroux nevéhez fűződő korrupciós ügyek, például egy törvénytelenül engedélyezett játékkaszinó megnyitása. A populista fiatal Gil Robles bírálta a választási eredményt mondván, az a "törvény, a rend, a vallás, a tulajdon, a család és a nemzeti egység elleni forradalom". A jobboldal a választási vereséget követően tovább folytatta baloldalellenes kampányát, amivel sikerült elérnie a társadalom végzetessé váló megosztását. A jobboldal a hatalom birtokában alkotmányos eszközöket kihasználva próbált meg kiépíteni egy féldiktatórikus rendszert. A vereség után azonban a katonaságra támaszkodva hozzálátnak a demokratikus köztársaság erőszakos megsemmisítésének előkészítéséhez. Ebben hathatós támogatást kapnak az egyháztól. A katolikus egyház tulajdonában álló és az egyházi javakat kezelő Urquillo Bank több millió pezetát folyósít az összeesküvés előkészítésére. Sok helyen a papok és a szerzetesek maguk is polgári öltözettel cserélték fel a reverendát, és bekapcsolódtak a lázadás előkészítésébe. Navarrában a tartomány monarchista meggyőződés? papságának több mint kétharmada vállalt szolgálatot a titokban szerveződő félkatonai osztagokban. A templomokban a készülő felkelést mint a kommunizmus elleni keresztes háborút hirdették.
Hiába hirdette meg az újra kormányt alakító Manuel Azaña, hogy semmiféle veszélyes újításnak nem ad helyet, és célja a "társadalmi béke, mértéktartás és rend", a radikális szélsőbaloldal úgy érezte, itt az idő leszámolni a "köztársaság sírásóival", a papokkal. Kolostorokat és egyházi személyeket ért támadás vidéken, Madridban pedig a falangisták meggyilkolták a republikánus José del Castillo hadnagyot, amire válaszul a hadnagy barátai bosszút esküdtek, és másnap végeztek egy jobboldali rohamgárdista parancsnokkal.
Ekkor megállíthatatlanná váltak az események. Kezdetét vette a nacionalista keresztes hadjárat a köztársaság ellen, amelynek parancsnoka a Kanári-szigetek kormányzója, Fracisco Franco Bahamonde tábornok lett.
Franco hátországa
A katolikus egyház habozás nélkül Franco oldalára állt a polgárháborúban. Pla y Deniel érsek saját főpapi rezidenciáját ajánlotta fel a generalisszimusz használatára Salmanacában. Az érsek "Las Dos Ciudades" kezdet? pásztorlevelében kijelentette, hogy az egyház támogatja egy olyan tekintélytisztelő kormányzat megalakítását, amely fellép "a kommunizmus pusztító erejével szemben, támogatja a keresztény civilizáció alapértékeinek védelmét azok ellen, akik Istennel és a hazával szemben állnak
" Franco tábornok katolikus meggyőződése szerint Spanyolországnak különleges kapcsolata van a katolikus egyházzal, ezért küldetésének érezte, hogy a katonái által meghódított területeken sürgősen helyreállítsa az egyház tekintélyét. Rendeleteiben visszaállította Szent Santiago tekintélyét az ország védőszentjeként, a közintézményekben és iskolákban pedig a vallási jelképek ünnepélyes visszahelyezését kezdeményezte. Toledo érseke, Isidro Gomá kardinális a Vatikánnak tett jelentésében örömét fejezte ki amiatt, hogy a háborús helyzet végre ráébreszti az egyszer? embereket a hit ellenségei okozta károkra:
"A háborúval kapcsolatos nyilvános rendezvényeken megfelelő hangsúlyt kap a vallás és a kegyesség kifejezése. Azok a települések, amelyek az elmúlt években vallási közömbösségbe süllyedtek, most nagy lelkesedéssel fordulnak a szent események felé."
A spanyol egyház újra felfedezi a reverenda alatt kardot viselő középkori szent kultuszát. Ebben a véres polgárháborús közegben kezdi el szervezni egy fiatal spanyol pap, Josemaría Escrivá de Balaguer mozgalmát, amelyet "Isten munkájának", Opus Deinek nevez el. A rend történetéről lapunk jövő heti számában olvashatnak.
2002. 02. 22. (VI/8)
