II. János Pál sok elődjénél határozottabban emelte fel hangját a diktatúra és a zsarnokság ellen, különösen hazájában, Lengyelországban. Kétség sem fér hozzá, hogy a pápa lengyelországi látogatása a kommunizmus bukása előtt hatalmas mértékben hozzájárult a rendszer meggyengüléséhez és legitimitásának elvesztéséhez – nem csak Lengyelországban, de az egész szovjet blokkban.
A damaszkuszi úton semmi ehhez hasonló nem történt. Ha az ember nem tudná, milyen rezsimet is vezet Bassár el-Aszad szíriai elnök, azt képzelhetné – a pápa által Szíriában mondottak alapján –, hogy Damaszkusz nyitott, szabad, demokratikus és liberális társadalom, amelynek egyetlen érdeke a közel-keleti béke, igazság és stabilitás. Holott Aszad a térség egyik legbrutálisabb, legelnyomóbb és legzsarnokibb rezsimjét tartja fenn. A hivatalos vendég és vallásos zarándok szerepében a pápára nyilvánvalóan nyomást gyakorolt saját helyzete, valamint látogatásának körülményei. Hallgatása mégis fülsiketítő volt. Hol volt most a diktatúra és a zsarnokság nyílt, ugyanakkor finoman megfogalmazott kritikája? Miért volt az a hang, amely Krakkótól egészen a Kremlig és Vlagyivosztokig hatott, olyan különösen csöndes Damaszkuszban? A pápa állapota miatt? Vagy így próbált nem ártani Szíria keresztény közösségének? Lehetséges.
A harmincas években hasonló motívumai voltak a pápai hallgatásnak – és szégyent és vádat hoztak a katolikus egyházra, amelyektől a mai napig nem szabadult meg teljesen. Még rosszabb volt a pápa hallgatása Aszad antiszemita kirohanása alatt és utána. Mi sem természetesebb, mint hogy a szíriai elnök a pápának címzett üdvözlő beszédét szélsőségesen Izrael-ellenes kijelentések tételére használja. Ugyan milyen más módon érhetné el, hogy az egész világ rá figyeljen?
De Aszad ennél tovább ment. Egy arab állam vezetője által valaha is tett legaljasabb nyilvános kijelentésében Aszad odáig ment, hogy kijelentette: "[a zsidók] ugyanazzal a magatartással igyekeztek elpusztítani minden vallás alapjait, mint amivel elárulták Jézus Krisztust, és ugyanúgy próbálták elárulni és megölni Mohamed prófétát". Akárhol is vannak az Izrael elleni kritika megengedhető határai, ez minden emberi érintkezés határán túl van: az a botrány, ahogyan egy katonai, elnyomó diktatúra az iszlám és a kereszténység oltalmazójának szerepében tetszeleg, megzavarja az ember elméjét.
De ami igazán lesújtó, újra ismétlem, az a pápa hallgatása e középkori kitörés alatt és után. Az udvariasság kényszere természetesen érthető. Egyszerűen folytatták a kuneitrai propagandalátogatást, mintha ezeket a gyűlölettel teli szavakat ki sem mondták volna. Soha nem volt egy második vatikáni zsinat? A pápának nincs hadserege. De azt állítja, hogy van erkölcsi erővel bíró hangja: ez az a hang, amelyet nem lehetett hallani a harmincas és negyvenes években – és a mai napig ez a hallgatás jelenti a római katolikus egyház jelenkori erkölcsi csődjét.
A damaszkuszi úton, Szent Pál nyomában II. János Pál pápa hallgatott, sokban emlékeztetve Szent Péter hallgatására a kereszténység történetének egy kritikus pillanatában. Nyilvánvalóan sokkal egyszer?bb bocsánatot kérni a 13. századi negyedik keresztes hadjáratért, mint itt és most kiállni a gyűlölet és a vakbuzgóság ellen.
Világi zsidóként mélyen szégyellem magam a katolikus egyház vezetője helyett. Az egyház ismét kudarcot vallott, amikor az igazságot kellett volna szólnia a hatalommal szemben.
2001. 05. 12. (V/19)
