hetilap

Sötétedés után Rio de Janeiro peremkerületeiben az uralmat a helyi drogkereskedők
veszik át. Minden területnek saját ura, saját bandája van. A két legerősebb banda,
a Vörös Uralom és a Harmadik Uralom között vérre menő fegyverkezési verseny dúl.
Brazíliában minden százezer lakosra 27 fegyver által okozott haláleset jut. Rióban
ugyanez a szám 59. Jóllehet az adatok egész Dél-Amerikában itt a legmagasabbak, a
tendencia továbbra is felfelé tart. Az orvosokat speciális képzésben részesítik,
hogy olyan sérüléseket is el tudjanak látni, amilyenekkel pár évvel ezelőtt kizárólag
katonai orvosok találkoztak.

A nyomornegyedek tinédzserei ennek ellenére kiváltságnak tartják, ha valamelyik banda
a tagjai közé fogadja őket. Ha valakit kilőnek a sorból, hárman ugranak a helyére.
A dílerek 10-20 dolláros, előrecsomagolt kivitelben kínálják a kokaint, vagy a
marihuánát – amiből szabad óráikban maguk is szívesen szippantanak. Az üzlet
volumenét mutatja, hogy a fiúk havonta mintegy 28 ezer dolláros forgalmat bonyolítanak
le. Helyi mértékkel mérve könny? életük van – legalábbis, ha sem a rendőrség,
sem a rivális banda nem bukkan fel a színen. Kényes ügyek intézésére egyébként a
drogbárók saját – akár száz főt is meghaladó – hadsereget tartanak fenn.

Alig egy hónapja a rendőrség üldözőbe vett egy kábszerrel belőtt férfit, aki egy
busz elrablása során egy 22 éves tanítónőt is túszul ejtett. A férfi bekerítésekor
a rendőrök véletlenül a fiatal hölgyet találták el, s a szappanoperákhoz szokott nézők
borzongva nézhették végig élő közvetítésben, amint a sebesült túszától
szabadulni igyekvő, félig őrült férfi saját revolverének teljes tárát is a tanárnőbe
eresztette.



Rio különös önkéntesei



A növekvő helyi drogfogyasztás és a hedonista brazil kultúra csak további olajat
szolgáltat a problémák amúgy is hevesen lángoló tüzére. A közvélemény nyomásának
engedve az ország elnöke, Fernando Henrique Cardoso 1,6 milliárd dolláros drogellenes
kampányt indított útjára. A rendőrség minden eddigi erőfeszítése csődöt
mondott: amikor éppen nem kábítószercsempészeket próbálnak fülön csípni, akkor
fegyvercsempészeket üldöznek. "Ez egy olyan csata, ahol nincsenek győzelmek, csak áldozatok
vannak" – véli Rosemberg Rodrigues da Silva ezredes, a 22. katonai-rendőrségi zászlóalj
vezetője. A rendőrség munkáját egyébként az is nehezíti, hogy az emberek – talán
nem véletlenül – minden bizalmukat elvesztették a rend őreiben.

A drogkereskedelem és a hozzá kapcsolódó szervezett bűnözés feltartóztathatatlan
pestisként terjed és szedi áldozatait Brazíliában, amelyről a karneválon és a
futballon kívül lassan már mindenkinek csak a kábítószer jut az eszébe. A sok nehézség
közepette a brazilok messiásként várják a választ a drogproblémára. A megoldás
felé vezető út, úgy tűnik – jegyzi meg az amerikai hetilap –, valóban a Messiáson
keresztül vezet. Rióban ugyanis különös önkéntesek jelentek meg a nyomornegyedek
utcáin. Külsőre semmi sem különbözteti meg őket a peremkerületek lakóitól,
valami azonban mégis más bennük. Ezek az emberek hisznek abban, hogy isteni beavatkozás
eredményeképpen nyugalom és béke lehet Rio utcáin.

Kék sisak nélküli

békefenntartók

Rio de Janeiro utcáinak békefenntartói nem mások, mint elszánt baptisták, folyton örvendező
pünkösdiek és teljes evangéliumiak. Ami miatt pedig különösen hitelt érdemelnek
ezek az emberek, az az, hogy maguk is innen jöttek. Rio nyomornegyedeiben jelenleg
mintegy kéttucatnyi, korábbi narkófüggő végez missziós tevékenységet.

Egyikük a Morreau névre hallgat, bűntetteire még mindenki élesen emlékszik az alvilágban:
a leghírhedtebb gengszterekkel rabolt ki bankokat, és hajtott végre emberrablásokat. Már
a számát sem tudta annak, hogy tízéves pályafutása során hány emberi életet
ontott ki. Morreau azonban – akit manapság mindenki csak "Valdecir testvérként"
ismer a környéken – most másfajta nyilvántartást vezet: büszkén számol be az újságírónak
arról, hogy már több mint 500 embert vezetett Jézus Krisztus megismerésére.

Egyik volt szövetségese, Demétrio Martins tolókocsihoz van kötve. Martins korábban a
különösen veszélyesnek tartott Complexio do Alemao drogbárójának jobbkeze volt.
Negyedikes korában hagyta ott az iskolát, hogy a Vörös Uralom drogdílere lehessen. Az
általa bálványozott nepperek többnyire maguk is koszos tinédzserek voltak, akiknek az
oldalán fegyver lötyögött, az agyukban meg narkó.

Martins pályája meredeken ívelt felfelé, de a Complexio do Alemao gonosz városrész:
minden este fegyverét szorongatva bújt ágyba. Amikor a félelme már elviselhetetlenné
vált, ő is narkót szippantott. Aztán rendőrségi golyók leterítették. Mivel
halottnak hitték, ott hagyták az utcán – tüdeje és gerince tele volt lövedékkel.
Csodával határos módon cimboráinak sikerült élve elvinniük egy kórházig. Martins
deréktól lefelé lebénult, jobb karja megroncsolódott. Ez azonban nem akadályozza meg
abban, hogy Brazília legnagyobb teljes evangéliumi felekezete, az Assembly of God tagjaként
a nyomornegyedet járva hirdesse az evangéliumot. Kedvenc könyve a Biblia, abból is különösen
Jób könyve. A 33. fejezet azt mondja: "Megváltotta lelkemet a sírba szállástól,
és egész valóm a világosságot nézi" – mondja Martins, aki számára a Vörös
Uralom mára már csak egy rossz álom.



PK–66



Valdecir Baiense azt állítja, Isten arra hívta el, hogy ugyanazokat az utcákat térítse
meg, amelyeket egykor terror alatt tartott. Egyedüli fegyvere egy PK–66-os. Ez azonban
nem pisztolytípust jelöl, hanem az utcák evangéliumi szlengjén a Bibliát jelenti: a
PK a pünkösdi szóra utal, a 66-os szám pedig a Biblia 66 könyvére. Valdecir testvérnek
egyébként zenekara is van. A felkonferálás sajátos: "Az ütősöknél Jonas testvér,
aki korábban drogbandáknak szállított fegyvert, amíg egy golyó majdnem szétroncsolta
a lábát… A gitárnál Ricardo Salles, aki egykor egy halálosztag tagja volt… A szólóénekes
Nivaldo testvér, aki tíz évig dolgozott a kábítószer-kereskedelemben."

A mintegy egymillió szegénynek otthont adó nyomornegyed kiváló terep a missziós munkára.
A harc ezúttal a lelkekért folyik. Az egyik oldalon a drogkereskedelem áll, a könny?
pénz, a vagány kalandok és merész bajtársak ígéretével. A másik oldalon a
fegyvertelen, pénzzel alig rendelkező önkéntes utcai prédikátorok vannak, akik a
tiszta lelkiismereten és a szereteten kívül kevés földi jót ígérhetnek.

Üröm az örömben, hogy a nehézfiúk tucatjával térnek meg ugyan, ám ezzel sokuk számára
még nem érnek véget a megpróbáltatások. Lucky például tavaly csatlakozott az evangéliumi
keresztényekhez. A kábszer-kereskedelemből megtakarított pénzén vásárolt egy kis
teherautót: arról álmodott, hogy talán gyümölcsöt szállíthat – törvényesen.
Azonban sem gyakorlattal, sem makulátlan szakmai múlttal nem rendelkezett, s még a
keresztények segítsége is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy működési engedélyt
kapjon. Luckynak viszont hat éhes gyermekszájat kell etetnie. Egy idő után nem maradt
számára más választás, mint a sötét sikátorokba való visszatérés. "Mi mást
tehetnék? – teszi fel a kérdést. – Valamiből meg kell élnem."



A vészhelyzetek vallása



Az evangéliumi keresztényeket számos kritika éri annak ellenére, hogy mindeddig az ő
tevékenységüket koronázta a legtöbb siker. A bírálók főként a korábban
monopolhelyzetben levő, de mára hívei közel egyharmadát elvesztő brazil római
katolikus egyház vezetői közül kerülnek ki. Számukra az újjászületett keresztények
tevékenysége nem más, mint egy "vészhelyzet vallása", vagyis a megtérések őszinteségében
kételkedve azt állítják, hogy a válság elmúltával a megtértek hátat fordítanak
a hitnek.

Természetesen vannak, akik visszatérnek korábbi életformájukhoz, egy dolog azonban
bizonyos: Brazília 165 millió lakosának többségét nem az érdekli, hogy a kereszténység
egy vészhelyzet vallása-e, vagy sem. Őket az érdekli, hogy rajtuk kívül eddig senki
más nem tudott segíteni a vészhelyzet kezelésében. Őket csak az érdekli, hogy most,
amikor a történelem során soha nem látott magasságokba csapott a városi erőszakhullám,
az evangéliumi keresztények olyan helyekre is bemerészkednek, ahová a rendőrség a lábát
se meri betenni, a brazil katolikus vezetőkről nem is beszélve.

"Az evangéliumi keresztények oda is elmennek, ahova másnak esze ágában sincs: a
favelasba (a drogkereskedők uralta nyomornegyedekbe), a börtönökbe, a sötét sikátorokba
– mondja Regina Novaes, a riói Felsőfokú Vallási Tanulmányok Intézetének antropológusa.
– A vészhelyzetekben különös módon aktivizálódnak." A brazil keresztényeket
kemény fából faragták. Saját hitüket a sziklára csepegtetett vízhez hasonlítják:
biztosak benne, hogy ha lassan is, de egy idő után a víz lyukat váj a sziklán.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek