A vallási hagyományokat gyakran érvként használják politikai csatározásaik során.
A Vatikán az erre való hivatkozással követeli, hogy Jeruzsálem az 1947. évi ENSZ közgyűlési
határozat alapján váljon nemzetközi irányítás alá tartozó külön testté, "corpus
separatummá". Az arab világ számára Jeruzsálem – Mekka és Medina után – a
harmadik legszentebb hely, és követeli, hogy Jeruzsálem keleti fele – benne a zsidó
és keresztény résszel – legyen a kikiáltandó palesztin állam fővárosa. Izrael állama
pedig arra hivatkozik, hogy Jeruzsálem 3000 éve, Dávid király óta Izrael és a zsidó
nép fővárosa, amelyet 1967-ben egyesítettek a jordán uralom alól felszabaduló
keleti résszel. 1980-ban pedig egy törvény Izrael Állam örökös fővárosává nyilvánította
Jeruzsálemet.
Az ENSZ közgyűlés és a Biztonsági Tanács határozatai azonban nem fogadják el
Jeruzsálemet Izrael fővárosának, a keleti felet pedig "megszállt területnek"
tekintik. A világ országai nagykövetségeiket Tel Avivban tartják, annak ellenére,
hogy Izraelnek mint államnak mindig is Jeruzsálem volt a fővárosa.
Három megközelítés a Szent Földről
Miközben a válság alapvetően politikai természetű, nem lehet figyelmen kívül
hagyni milliók vallásos hitét. A kérdés persze, hogy milyen szerepet játszhatnak a
vallási kérdések a konfliktus megoldásában.
Történelme során az ország területe több népnek és vallásnak is otthont adott,
ebben – mondhatjuk – nincs semmi különös. A három vallás, a judaizmus, a kereszténység
és az iszlám hívei, akik bár nem laktak területén, mégis vallási szempontból érintettek
annak sorsában. Ez mindhárom vallásra jellemző, ám mindegyik különbözik is a maga
nemében. A muszlimok számára az ország nem Szentföld, ám Jeruzsálem Szent Város.
Innen emelkedett a mennybe Mohamed, hogy elhivatottságát a korábbi prófétákkal
elismertesse. A keresztények számára az ország a Szentföld – Jézus, a Megváltó földi
életének színtere. Ebben a tekintetben páratlan, ám a keresztények sohasem szándékoztak
az országot vallási központtá alakítani, s néhány kivételtől eltekintve, számukra
nem vallásos kötelezettség az országban való megtelepedés. A fő célkitűzésük
– a keresztes háborúk időszakát leszámítva – a keresztény szent helyek feletti
ellenőrzési jog és a zarándokok számára való szabad eljutás biztosítása.
A zsidók számára az ország az Ígéret Földje. Ez messze intenzívebb kapcsolatot
jelent, mint akár a keresztények, de különösen a muszlimok esetében. A keresztényekhez
hasonlóan számukra az ország egyedülálló, semmihez sem hasonlítható, és magában
foglalja az országba való visszatérés és letelepedés vallási kötelezettségét.
Hogy megérthessük a zsidó történelemnek e tényét, tudnunk kell valamit a judaizmus
természetéről. Annak ellenére, hogy mind a kereszténység, mind pedig az iszlám a
zsidóval együtt monoteista, és éppen ezért univerzalisztikus vallás, három különböző
vallásról van szó. Az iszlám lényege, hogy az egyének alárendeljék magukat Allah
akaratának, és elismerik, hogy a hívek – fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül
– egyenlőek. A kereszténységben a központi hangsúly a Krisztusban való üdvözülés,
amely nem kötődik valamilyen meghatározott földrajzi körzethez és meghatározott népcsoporthoz.
A judaizmus azonban az embereknek egy meghatározott közösségben való életmódjáról
szóló isteni kinyilatkoztatás. A Korán nem az arab népek története, az Újszövetség
nem egy ország története, de az Ószövetség egész vallási jelentősége a zsidó nép
és Izrael történetéhez kötődik.
Nem véletlen tehát, hogy a peszachi rituálé a következő szavakkal végződik: "Most
mi itt vagyunk, de jövőre talán már Izrael Földjén leszünk. Szolgák vagyunk,de jövőre
talán szabad emberek leszünk." A végső áldást egyetlen mondat követi: "Jövőre
Jeruzsálemben".
Helyénvaló tehát a "zsidó nép" mint fogalom használata, mivel annak ellenére,
hogy szét voltak szóródva gettókban számtalan különböző keresztény és iszlám
országban, magukat egyetlen népként tudták és ismerték el. A zsidó felekezet?
angolok, amerikaiak stb. koncepciója modern felfogás és az emancipáció eredménye. A
zsidóság egyszerre volt vallás és nemzet, és ebben senki sem talált és találhatott
volna kivetni valót. Mint közösség őrizték kapcsolatukat az országgal, történelmükkel,
prófétáikkal. Visszatelepülésük az országba részét képezte nemcsak a zsidó, de
a keresztény hitnek is.
Az a közmondásszer? kijelentés, hogy az ország (az Erec) három vallás számára is
szent, nem egészen pontos. Nem felel meg például az iszlám vallási felfogásnak,
mivel azt a helyet, amelyet a zsidó és keresztény gondolatkörben az ország tölt be,
azt a muszlimoknak Arábia jelenti. Az iszlámban az országnak mint egésznek semmiféle
szentséget sem tulajdonítottak. Bibliai határainak nem volt semmi jelentősége, és
sohasem képezte önálló muszlim közigazgatás alapját. Jeruzsálem sohasem szolgált
muszlim fővárosul. Még az a két Umájjáda kalifa is, akik a legszorosabb kapcsolatot
építették ki az országgal, nem mutattak különösebb érdeklődést iránta. Muávija,
akit Jeruzsálemben nyilvánítottak kalifának, Damaszkuszban állította fel székhelyét.
Szulejmán hároméves uralma során, amikor is az országot választotta lakóhelyül,
Ramléban új várost alapított magának.
Éjszakai lovaglás
Ennek ellenére a város a harmadik a muszlim szent városok sorában. Arabul Al-Kudsz, a
Szentély, a Szikla-mecsettel és az Al-Akszával, vallási kollégiumokkal, könyvtárakkal
és más vallási épületekkel, az Alsó Al-Akszával, valamint a Salamon Istállójában
1996-ban épült mecsettel, amelyek a salamoni Templom és annak udvarai és palotái helyét
foglalják el.
Történészi szempontból meglehetősen nehéz értékelni azt a jelentőséget, amelyet
az iszlám vallás a Haram as-Sharifnak (a jeruzsálemi Templomhegynek) tulajdonít. Ennek
ugyanis nincs köze semmiféle eredeti muszlim hagyományhoz, sokkal inkább a helyeknek a
zsidó és a keresztény vallásokkal való kapcsolatához. Mohamed kezdetben, amikor még
nagyon nagy különbségek voltak a zsidó és keresztény egyistenhit és a pogány Arábia
vallása között, Jeruzsálemet jelölte meg az ima irányául. De amikorra világossá vált
számára, hogy sem a zsidók, sem a keresztények nem hajlandók őt mint igaz prófétát
elfogadni, megváltoztatta álláspontját. Meghódította Mekkát, és az eredetileg pogány
szent helyet, a Kába fekete kövét tette az iszlám vallás központjává.
Bár a zsidók és a keresztények nem fogadták el őt, nem mondott le Mózes és Jézus
prófétai támogatásáról. Mohamed állítása szerint mindketten támogatásukról
biztosították őt, amikor egy éjjelen szárnyas lován Mekkából Jeruzsálembe repült,
hogy a zsidó Templom színhelyéről emelkedjék a mennybe, annak ellenére, hogy az ima
irányát Jeruzsálemről Mekka felé változtatta. Mohamed arról a szikláról
emelkedett a mennybe, amely a zsidó Templomban a Szentek Szentjében állt, s amikor
felemelkedett, a lába nyomát ugyanúgy a sziklán hagyta, mint állítólag Jézus az
Olajfák hegyén az övét, a Mennybemenetel Templomában.
A nehézséget csak fokozza, hogy Mohamed mennybemenetele mint történelmi tény értékelhetetlen.
A zsidóknak az országgal való kapcsolata kétségbevonhatatlanul tény, akár hisszük
azt, hogy az isteni kinyilatkoztatás eredménye, akár nem. Jézus Galileával és Júdeával
való kapcsolata szintén tény, függetlenül attól, hogy valaki elismeri-e a kereszténység
hitelveit vagy sem. De Mohamednek az országgal és benne Jeruzsálemmel való kapcsolata
azon a hiten nyugszik, hogy egy éjszaka szárnyas lovával Arábiából Jeruzsálembe repült,
ahonnan az égbe emelkedett. Mégpedig pontosan a zsidó szenthelyről, a Siratófal környékéről
és a Szent Szikláról, ahol a Láthatatlan trónolt. Ez a leírás nem egy valóságosan
megtörtént esemény dramatizálása, amelyet ha meg is fosztanánk csodálatos elemeitől,
akkor is ellenőrizhető történelmi tényeken alapulna. Az éjszakai utazás történetét
vagy elfogadjuk úgy, ahogyan van, vagy pedig nem marad belőle semmi. Az utóbbi esetben
nem marad más, csak az, hogy a muszlim vallás egy korai szakaszában az ima iránya
Jeruzsálem volt, amely azonban a judaizmus és a kereszténység iránti tiszteleten, és
nem Mohamed személyes tapasztalatán alapult.
Kisajátított emlékhelyek
Ami Jeruzsálem esetében igaz, azt elmondhatjuk az ország más szent helyeiről is,
amelyek zsidó vagy keresztény szent helyek, és tiszteletük e két hiten és valóságos
történelmi tényeken alapul. A két legfontosabb ezek közül a pátriárchák sírja
Hebronban és Mózes sírja Jeruzsálem és Jerikó között a pusztában. Hebron zsidó
szent hely, amelyet a keresztények is tiszteltek, olyannyira, hogy a város neve a
keresztes időkben "Szent Ábrahám" volt. A muszlim szent hely keresztes időkből származó
vagy talán még korábbi zsidó építmény. Mózes sírja nem ősi szent hely, hanem
viszonylag kései muszlim legenda a zsidó vezetőről. Az épületek csak a XVI. században
váltak zarándokhellyé.
Más szent helyek esetében még a pontos dátumokat és a körülményeket is ismerjük,
amikor a muszlimok kisajátították azokat zsidó vagy keresztény birtokosaiktól. Ezek
mindegyike vagy zsidó, vagy keresztény hagyományból származik,és nincs semmi valóságos
kapcsolatuk az iszlám történelemmel. Így Ráchel, József, Sámuel, Dávid, Gamliél
és mások sírjai zsidó emlékhelyek, vagy például Lázár sírja és a mennybemenetel
helye keresztény szent hely. A muszlimok által kisajátított szent helyekre általában
megtiltották a zsidók és a keresztények belépését, miközben megkövetelték, hogy
a zsidó és a keresztény szent helyeket a muszlim hívők is látogathassák.
Muszlim szempontból a zsidó és keresztény szent helyek kisajátítása Mohamed azon
hitéből fakadt, hogy vallása a korábbi hiteket meghaladja, helyüket átveszi, és betölti
azt a feladatot is, amit az Úr a zsidóknak és a keresztényeknek kinyilvánított.
Ebben a hitében bizonyos fokig a keresztény egyház szolgált példaként, amely szintén
magáénak ismerte el az ószövetségi Írásokat. Egy lényeges különbséget azonban
nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Míg a keresztények az Ószövetséget érintetlenül
hagyva fogadták el és építették be a saját rendszerükbe, addig Mohamed a Bibliát tévedésként
értékelte, és a Koránban előadta a maga történeti variációját a zsidókról és
a keresztényekről.
Mohamed verziójának nincsen különleges jelentősége. Nem alapul független hagyományon,
és jobbára a zsidókkal és keresztényekkel folytatott verbális kommunikációból származik.
A muszlimok számára azonban a próféta verziója a kinyilatkoztatásból származik, s
ez elegendő volt ahhoz, hogy a korábbi vallásokhoz tartozó szent helyet kisajátítsák,
amennyiben a próféta is tisztelte azt a személyiséget, akihez a szent hely kötődött.
Mindez azonban együtt sem eredményezi azt, hogy a muszlimok számára az ország egésze
szent hely lenne.
Hitük szerint amit Isten Ibrahimnak adományozott, az Mekka és Arábia, nem pedig a Kánaán
földje. A fő zarándoklat a mekkai Kába-kőhöz van kötve, ahol megtalálható Ibrahim
lába nyoma. Ennek ellenére fontos megállapítani, hogy az ország (Palesztina) lakosságának
többsége hosszú időn át muszlim volt, és hogy a vallások esetében a szubjektív,
érzelmi oldalt sem szabad elhanyagolnunk. Márpedig – függetlenül a történeti
hagyománytól – a muszlimok hite maga is történelmi tényező, amellyel a közel-keleti
konfliktusban számolnunk kell.
Bár az ország a muszlimok számára nem Szentföld, erősen ragaszkodnak minden olyan
területhez, amelyet háború útján hódítottak meg. Az európai területek elvesztése
kevésbé érintette őket, mint a VII. századi eredeti hullámban meghódított területeké.
Ezeket tekintik az igazi muszlim patrimóniumnak, Allah adományának, amelyet tilos
elveszíteniük.
Az első világháborúban az Oszmán Birodalom vereséget szenvedett, és kénytelen volt
e területekről kivonulni. A Népszövetség vizsgálat alá vette a két nép, az arab
és a zsidó történelmi kapcsolatát a felszabaduló térséggel, és úgy döntött,
hogy a Szentföldön zsidó nemzeti otthont kell létesíteni, azzal a feltétellel, hogy
az nem sértheti az ott lakó nem-zsidó népek polgári és vallási jogait. Ezzel a Népszövetség
elismerte a zsidó népnek az országhoz fűződő valóságos történelmi kapcsolatát.
Az iszlám vallású arab nép sem maradt ország nélkül. A fennmaradó óriási területeken
olyan arab államok születtek, mint Szíria, Irak, Libanon, Omán, az Arab Emirátusok,
Jemen, Szaúd-Arábia stb. A Népszövetség pedig Nagy-Britanniát bízta meg, hogy
Izrael létrehozásánál bábáskodjon. London ezt a feladatát nem teljesítette. Miután
e területről a húszas években leszakította Transzjordániát, gyarmatként és nem
mandátumként irányította az országot. 1947-ben lemondott jogköréről, és elhagyta
e területet.
Az ENSZ-közgyűlés kompromiszszumos felosztási ajánlatára az Arab Liga 1948-ban háborúval
felelt, amelyben a transzjordániai Arab Légió elfoglalta Júdeát és Szamariát, benne
Jeruzsálem keleti felével. I. Abdallah király rendeletére a város zsidó férfi
lakosait Jordániába deportálták, az ősi zsidó negyedet a földdel tették egyenlővé.
Zsinagógáit lerombolták, szent iratait elégették, az Olajfák hegyén fekvő zsidó
temető köveit pedig építkezésre használták. Az óvárosba zsidó nem tehette be a lábát,
és a keresztény szent helyeket is évente egyszer látogathatták a zarándokok. Azóta
Izrael és az arab világ többször is megmérkőzött, s e csata a szent helyekért is
folytatódva elsősorban Jeruzsálemre koncentrálódik. 1967-ben Izrael viszszafoglalta a
várost, és örökös fővárosává tette. Azóta a szent helyek autonómiát élveznek.
Minden vallás és felekezet maga irányítja emlék- és kegyhelyeit. A Templomhegy ma
iszlám hitbizomány, amely a muszlim Wakf kezelésében áll.
A nemzetközi jog szerint Izrael jogcíme a legerősebb a városra. A PFSZ és az Arab
Liga az iszlámnak a Templomhegyre, a Haram as-Sharif-ra vonatkozó igényére hivatkozva
Kelet-Jeruzsálemet magának követeli. A keresztény világ igényei alapján a Vatikán
a város nemzetközivé tételét szorgalmazza, vagyis ki akarja zárni mind a zsidó,
mind az arab fennhatóságot Jeruzsálem felett. Az egymást kizáró igények miatt
Jeruzsálem kérdése minden bizonnyal az izraeliek és a palesztinok között a végső
státuszról szóló tárgyalások legnehezebb próbaköve lesz.
(A szerző Jeruzsálemben élő nemzetközi jogász)
1999. 08. 28. (III/34)
