Mi a kereszténység?
Jézus tanítványait először a kis-ázsiai Anthiokhiában nevezték "khrisztianoszoknak", vagyis keresztényeknek. Az elnevezés a tanítványok és az Isten jobbján helyet foglaló Mesterük közötti szoros, személyes viszonyt jelezte, és nem a keresztre vagy a megkeresztelkedésre utalt. A khrisztianosz elnevezés nemcsak Krisztus követésére mint magatartásra vonatkozott, hanem tartalmilag azokat a hívőket különböztette meg, akik a Krisztussal (a Felkenttel, a Messiással) közösségben álltak és közösségben éltek, és e szellemi kapcsolaton belül egyre nagyobb mértékben részesedtek Krisztus természetéből és tulajdonságaiból. A Krisztushoz való tartozást a korai egyház időszakában szellemi, lelki, erkölcsi jegyek és a hit megvallása nyilvánította ki. Ismeretlen volt akkoriban a névleges, rituális, illetve a pszeudokereszténység. Ezek jóval később, pontosan a Krisztus lényegétől való elidegenedés folyományaként jelentek meg a történelemben.
A tanítványok azt állították a Názáreti Jézusról, hogy ő a Krisztus (Messiás). Ez képezte hitük központi tartalmát. A korai keresztény hitvallásnak és életnek nem egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező természetes ember, hanem egy olyan természetfölötti személy volt a tárgya, illetve célja, aki a Názáreti Jézusban jelent meg emberként.
Jézus az Evangéliumban többször is Isten Fiának mondja magát, Istent pedig "én Atyámnak" nevezi. A korai "khrisztianoszok" Krisztus preegzisztenciájáról szilárd meggyőződéssel rendelkeztek. Hitük nemcsak Jézus föltámadására, hanem Krisztus első- és egyszülöttségére is vonatkozott, vagyis arra, hogy a Felkent mint valóságos természetfölötti személy az univerzum és minden teremtmény előtt már létezett, sőt "Őbenne teremtetett minden, ami van a menynyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok, mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek. És Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn" (Kolosszeieknek írt levél 1,16–17).
A fenti kijelentés a láthatatlan szellemi és fizikai világ központjának és urának már a megtestesülése előtti korszakokban is a Messiást tekintette. A Názáreti Jézus név a Messiás természetében az inkarnálódása után beállt változást jelezte, a Dávid házából származó, szűz Márián keresztül felvett földi, emberi mivoltát tartalmazza. A "Názáreti Jézus" és a "Krisztus" nevek együtt fejezik ki az autentikus keresztény hit tárgyát, azt, hogy Jézus testben megjelent Krisztus-Messiás.
Jézus az örökkévaló Krisztus személyneve, amit Isten Fia emberré lételekor kapott. Az evangélium többnyire Jézusról beszél, mert a kortársak többsége a megtestesült Krisztusból csupán az "íme az ember"-t ismerte meg. A Názáreti föltámadása és mennybemenetele, valamint pünkösd után a Krisztus név kerül előtérbe a korai keresztények, az egyház életében, az apostolok leveleiben – emellett Jézus neve is elnyeri végérvényes tartalmát a megváltás, üdvösség kifejezőjeként, míg a Krisztus név az Isten dicsőségének egy természetfölötti személyben való megjelenítője pünkösd után. Természetesen a két természetet jelölő nevek egy és ugyanazon személyre vonatkoznak. Az Isten és az emberiség közötti közvetítésre Krisztust az emberré válás tette alkalmassá. Az emberekhez közel hozta az Atya jelenlétét és az Isten országát, míg Istennél az emberiség képviselőjeként, megváltójaként foglal helyet a mennyben. A hiteles kereszténység meghatározásában döntő elem az is, hogy Krisztus jelenlétét, erejét mi vagy kik közvetítik az emberek felé. Egyáltalán szükség van-e az ember és Krisztus között közvetítőkre? A kérdés eldöntésében a végső legitim tekintély nem az egyházaké és azok testületeié, hanem a Szentírásé, amely szerint Krisztus életét, erejét Isten Igéje és a Szent Lélek (Szellem) közvetíti az ember felé. Ez a közvetítés azonban akkor tud megvalósulni, ha megfelelő emberek hirdetik az Igét, ugyanis a hit hallásból származik.
"A hit jelei"
1999. 07. 24. (III/29)
