Egy erkélyről kiálló vascső miatt a világ a feje tetejére áll. Legalábbis semmi nem lesz többé ugyanaz. Természetesen csak ürügy a hirtelen felindulásból lefűrészelt buhera lefolyó, egy kis szikra az időnként felnyitott lőporoshordó tetején, Bejrútban.
Libanonról a film megtekintése előtt nem tudtunk többet, mint az átlagos nyugati hírfogyasztó: hogy régen a „kelet Svájca” volt, majd a véget nem érő polgárháború apró darab földje, felerészt maronita keresztényekkel, meg – ahogy a filmben is látjuk – meglepően nyugatias életmóddal. Hétköznapi „tyúkperből” pattan ki a történet, majd dagad tovább és lesz lavinává. Tony, az autószerelő erkélyéről lecsorog a víz az utcára, ahol építkezés zajlik, Yasser, a gondos művezető irányításával. A szakik az említett zavaró tereptárgyat lefűrészelik, helyére szabályos lefolyócsövet illesztenek. Tony amúgy libanoni keresztény, Yasser pedig palesztin muzulmán, egy menekülttábor lakója.
E két jelző a nevük után idővel fontosabb lesz, mint a jól ábrázolt karakterük. Tony bocsánatkérést vár el az ő vascsöve – igazából megsértett önérzete – miatt. Könnyű lenne ezt elintézni egy normális világban. Ha nem lennének kölcsönös előítéletek, meg réges-régi sérelmek mindkét részről. Akkor egy szabálytalan vízcső eltávolítása kiengesztelhető lenne egy doboz csokoládéval. De a Közel-Keleten vagyunk, ahol minden összefügg mindennel. Tony sértetten visszadobja az engesztelésnek szánt bonbont, egy konkrét szóhoz viszont nagyon ragaszkodik, ami a „bocsánat”. Sokszor ez a legnehezebb, inkább tárgyakkal engesztelne az ember. Látjuk is, hogy Yasser milyen keservesen jut el ide. Jól árnyalt belső küzdelmet vív, hisz ő csak segíteni akart, valamit jobbá tenni, igaz, felhatalmazás nélkül.
2018. 11.23.(XXII /47)
