hetilap

„Mindamellett azért sem változtattuk meg a nevét, hogy tudja, elfogadjuk annak, aki. Emlékszem, amikor először belépett az udvarra, és azt mondta: Nagy Beáta vagyok. Azért egy négyéves gyermek személyisége már nagyjából kialakult. Hogyan magyaráznánk meg neki, hogy holnaptól máshogy hívunk? S mi van az ő saját négyéves identitásával?” – kérdezi Schriffert Teréz gyermekorvos. Ő és férje a vér szerinti fiúk mellé fogadtak örökbe egy kislányt, miután a sajátjukat hatévesen elveszítették egy autóbalesetben. Az anya és az apa elmeséli, hogyan dolgozták fel a történteket, és miként tudtak a kis jövevényhez úgy viszonyulni, hogy Bea a saját jogán és nem elődje árnyékában nőhetett fel mellettük, s válhatott érett személyiséggé. Úgy vélik, a kulcs az elfogadó légkör, amiben a gyerek önmaga lehet, és soha nem kell mást mondania, mint amit gondol.

Rick és Lori Wislocky Törökbálinton élő amerikai házaspár, akik a néma és vak Zsoltit tíz éve fogadták örökbe. A misszionárius pár magyar kórházaknak juttatott el orvosi műszeradományokat, majd a Bethesda gyerekkórház kis lakóinak vittek rendszeresen ajándékokat. „Egy látogatás alkalmával feltűnt nekünk, hogy egy kisfiú egy szál magában ücsörög egy kórteremben, s nem értettük, miért. Aztán a következő héten ugyan nem volt egyedül, de míg a többi gyerek hangoskodott és mókázott, ő egy sarokba elvonulva sírt, látszott, hogy szorong. Ami szintén feltűnt, hogy míg más gyerekek ágyánál ott ültek a szülők, nála soha egyetlen látogatót sem láttunk. Lori ösztönösen lépett oda Zsolti ágyához, és megérintette a kezét, jelezvén, hogy nem kell félnie. Zsolti erre megragadta a kezét, az arcához szorította, majd abbahagyta a sírást. Egyszerűen nem akarta elengedni Lori kezét, úgyhogy jó ideig csak álltunk ott, és csendben imádkoztunk érte” – meséli a férfi a négyéves cigány kisfiúval való találkozásuk történetét, aki koraszülöttként egy konyhakövön látta meg a napvilágot. Rick szavaiból kiderül az is, hogy az évek során rájött: a fiának, aki rendkívül sokat fejlődött mellettük, még a csodánál is sokkal inkább szüksége van az elfogadásra.

Nagy kérdés, vajon hogyan találnak egymásra sokat hányatott gyerekek és szülők. „Ahogy a házasságban, úgy az örökbefogadásnál sem tudom megmondani, hogy miért pont ő. Nem azért, mert a legjobban illik hozzám, hanem mert tudom, hogy Istentől kaptam. Nem méricskélem, hogy mit tud majd nyújtani, egyszerűen tudom, hogy Istentől van. Az már régen rossz, ha megmagyarázom, hogy a helyett a gyerek helyett szeretnék egy másikat, akit nem tudtam természetes úton megszülni. Több száz gyermeket tartottunk a karjainkban a világ számos árvaházában, a legnyomorúságosabb környezetekben, és számtalanszor néztünk úgy egymásra Katival, hogy ezt a gyereket vigyük haza, mentsük meg. Mégsem tettük meg mindegyikkel, csak ezzel a négy gyermekkel. Az isteni időzítés jobb, mint az emberi” – vélekedik Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, aki feleségével együtt szintén megszólal az Igazibb az igazinál című kötetben. Rajta kívül találkozhatunk többek között Vassányi Miklós filozófussal, továbbá Tóth Krisztina költőnővel is, aki egyebek közt azt is elmeséli, hogy míg a városi elitértelmiségi közeg meglehetős gyanakvással fogadta a hároméves kislányuk örökbefogadását, addig faluhelyen, ahol parasztházuk van, sokkal elfogadóbbak voltak velük az emberek.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek