„Tizenötezer embert mentettünk meg”

Az egyre több megbízható információ ellenére a szövetségesek, de maguk a zsidók sem hitték el, hogy a náci birodalom haláltáborokat működtet. Mit gondol, mi lehetett ennek az oka?
– Mi mindenkit figyelmeztettünk: Auschwitz nem munkatábor, hanem megsemmisítő tábor. A probléma az volt, hogy az emberek túlnyomó többsége először hallott erről, ráadásul lehetetlen volt elhinni, hogy ezek a kulturált németek ilyesmivel foglalkozzanak. És persze voltak olyanok is, akik ellenségesen álltak hozzánk, azzal fenyegetőzve, hogy feljelentenek minket a rendőrségen, ha nem hagyjuk abba az uszítást. Így is maradtak azonban olyanok, akiket hamis iratokkal és különböző életmentő utasításokkal ellátva kivittünk az országból.
Mindezt a cionista fiatalok ellenállási mozgalma végezte, amelynek én vagyok az utolsó élő tagja. Mondhatni én vagyok a mozgalom utolsó mohikánja.
És hogyan zajlottak a mentések?
– Voltak olyan Budapesten maradt vagy vidékről a fővárosba menekült zsidók, akiket, miután elláttunk a megfelelő papírokkal, egy Romániába tartó vonatra tettünk. Azért küldtük őket Romániába, mert az volt a cél, hogy ezek az emberek előbb-utóbb eljussanak a Fekete-tengeren keresztül Palesztinába. Kaptak új személyazonosságot, új nevet, pénzt. Nekik csupán annyi volt a dolguk, hogy 24 óra alatt tanulják meg az igazolványaikban lévő információkat, hogy egy esetleges ellenőrzéskor ne bukjanak le.
Magyarul embercsempészek voltak…
– Igen, de hát ki értett igazából közülünk a csempészéshez? Én akkor voltam tizennyolc éves. Úgy álltam hozzá, hogy ez egy új szakma, amit meg kell tanulnom. Egy-két hétig eltartott, mire kiválasztottuk a megfelelő jelölteket. Tudni kellett, kiben lehet bízni, és ki az, aki esetleg lebuktathat. A kiválasztás után négy határmenti városba küldtük ezeket az embereket, átszöktették őket a határ túloldalára. Így nem hangzik rizikósan, de valójában rengeteg buktatópontja volt a csempészésnek. A Keletiben, mielőtt felszálltak a vonatra, egy kordonon kellett keresztülmenniük a jelölteknek, ahol csendőrök, katonák ellenőriztek folyamatosan. Volt, aki túljutott, volt, aki nem. Ha szerencsések voltak, akkor a jegypénztárban Kolozsvárra válthattak jegyet, de néha itt is feltünést keltettek a jelöltjeink, ilyenkor újabb ellenőrzések folyamata következett.
A 8-10 órás vonatútonon sem voltak biztonságban: ha beszélgettek a menekülők, figyelniük kellett, nehogy saját nevükön szólítsák egymást, ráadásul többször is igazoltatták őket. Aki csak egy kicsit is zavartan viselkedett, azonnal lebukott. Volt, akit leszállítottak a vonatról és helyben lelőttek, de előfordult olyan is, hogy betették az illetőt a legközelebbi gettóba.
Összesen hány embert mentettek meg?
– Nagyjából tizenötezret négy hónap leforgása alatt.
Hol volt a központ?
– Nem volt. Kávéházakban vagy parkokban gyűltünk össze. Volt egy illegális mozgalom, ami mentéssel foglalkozott – az akciókhoz pedig szükség volt iratokra, így volt egy hamis papírokat kibocsátó különleges csoport. Ezek voltunk mi.
Hogyan működött a hamis iratok gyártása?
– Lakásokban gyártottuk az iratokat, mindig odafigyeltünk, hogy ne keltsünk feltünést. A legkisebb gyanús
jelre már léptünk is tovább, és egy következő lakásban dolgoztunk tovább. Olyan titokban kellett tartanunk a hollétünket, hogy még a vezetőink sem tudták a tartózkodási helyünket. Csak egy összekötő tudott rólunk: ha ő nem érkezett meg egy megbeszélt időpontban, akkor már tudtuk, hogy baj van, készülődni kell. Nagyjából tizennégyszer váltottunk munkahelyet
a négy hónap alatt. Az volt a feladatunk elsősorban, hogy megfelelő iratokkal felszereljük azokat az embereket, akik illegális munkát akarnak végezni. Irat nélkül ugyanis mozdulni sem lehetett az utcákon. Aztán voltak azok az embereink, akik kísérték az országot elhagyó zsidókat. Ilyenkor nemcsak a menekülőknek, de a kísérőknek is tökéletes papírokkal kellett rendelkezniük, nehogy lebukjanak a szöktetés során.
Egyszer sem buktak le?
– De igen, a legvégén. Egy szomszédunk betelefonált a Terézvárosi Nyilasközpontba, és feljelentett minket, mire ők kiküldtek egy nyolcfős „riadókészültséget” – így hívták ők –, akik fel voltak szerelve puskával, revolverrel, gumibottal. Betörték az ajtót, és mindenkit összevertek, még azt a két detektívet is, akik előttük érkeztek pár perccel éppen azért, hogy minket igazoltassanak. A verés után vittek is minket kihallgatni, de hogy ne tudják meg, hol lakunk, útközben megettük a lakásbejelentő szelvényeinket. Így védtük meg a lakást és az ott tartózkodókat. Aznap este nekünk estek széklábakkal, és mindenféle eszközzel, ami csak a kezük ügyébe került, hogy információt tudjanak kiszedni belőlünk. A legkegyetlenebbek a 15-16 éves csendőr suhancok voltak, akik bizonyítani akarták párthűségüket: ez annyira sikerült nekik, hogy az egyik társam meg is halt a vallatás során. Másnap jött értünk két detektív, akik bevittek minket a Margit körúti katonai fegyházba, ahol folytatták a vallatást, csak ezúttal már áramot is vezettek belém. Mikor aznap befejezték, szóltak, hogy készüljek, másnap folytatják. De nem jött folytatás.
Az első szovjet tankok bejöttek Budapestre, mire a csendőrség politikai osztálya meglógott, így mi „szülők” nélkül maradtunk. Csupán egy-két fogdár vigyázott ránk, akiket egy csellel kijátszottunk: jött egy katonai különítmény (egy hadnagy és két őrmester), majd bejelentték, hogy kivégezni visznek embereket, ezután átnyújtottak egy nevekkel teli listát. Természetesen mindenki, aki a listán volt és hallotta a nevét, letagadta. Én viszont kiálltam a sorból és jelentkeztem a „kivégzésre”, ugyanis a nevem felolvasásakor (Gross Farkas Rapos Tibor Endre) egy olyan álnevemet is felolvasta a hadnagy, amit egyedül csak az egyik felettesem ismert a cionista ellenálási mozgalomnál, senki más a világon. Így jöttem rá, hogy ez egy mentőexpedíció. Tizenheten mentünk végül a „kivégzésre”. A kijáratnál már várt egy autó, amit egy cionista ellenálló vezetett, őt már látásból ismertem. Innen már csak az aláaknázott Lánchídon kellett átjutnunk, amit bármikor eltalálhatott egy szovjet gránát. Végül sikerrel megúsztuk.

A cionista ellenálló

David Gur 1926-ban született a délkelet-magyarországi Okány településen, egy négytagú családban. 1938-ban a zsidótörvények miatt apja elveszítette a vállalkozói engedélyét, a család gazdasági helyzete romlott, Dávid pedig Budapestre költözött. Itt került kapcsolatba a földalatti cionista ellenállási mozgalommal, majd Magyarország német megszállása után aktivistaként vett részt a hamis iratok gyártásában. Kivégzésük a szovjet bevonulás miatt hiúsult meg. A háború után Dávid arról értesült, hogy apja Auschwitzban meghalt, ám édesanyja és nővére túlélte a holokausztot. Ezt követően részt vett a zsidó földalatti hadsereg, a Hagana tevékenységében, és a kommunista hatalomátvétel után is segített embereket csempészni Csehszlovákián és Ausztrián keresztül Izraelbe. 1949-ben ő is kivándorolt az ígéret földjére, ahol épületgépészként diplomázott, és családot alapított.