Csendes őszi idő van, de itt a Bihar-hegység közepén már a hideg az úr. Színes lombkoronában pompázik az erdő, ahogy azonban haladunk felfelé, a pára köddé válik, majd a fagy von be mindent dermedt kristályaival. A betonútról egy murvás erdei útra fordulunk, innen már gyalog folytatjuk utunkat az Öreg havas fennsíkja felé. Tompa csend van, alig múlt hajnali öt óra még, de sietősre fogjuk a lépteinket, mert indul a nyáj a faluba lefelé, és vezetőnk, Viorel időben ott akar lenni az indulás előtt. Az ösvény hirtelen kiszélesedik, keményre taposott tehénlábnyomokon bukdácsolunk: a csordát már leterelték, azokat nem lepheti meg a hirtelen tél a havasokban. A hét elején már esett egy kevés hó a Vigyázó csúcs körül, igaz, hogy el is olvadt másnapra, de Mihály napkor bárhogy is áll az idő, le kell vinni a csordát a faluba. A birkanyáj még maradhatna, de Viorel szerint a Gurani-közeli völgyekben is ugyanolyan jó legelőt találnak, mert ott még hosszú őszre számítanak.
A monoton ködben csak a pásztorkutyák csaholása mutatja az irányt, mert azok bizony ugatnak mióta kiszálltunk az autóból. Errefelé komolyan veszik azt a mondást, miszerint a kényelmes pásztor körül gyapjat tojik a farkas, ezért komoly kutyahad vicsorog ránk, mielőtt az esztenára, a nyáj nyári szálláshelyére érkezünk. Ne kényelmes hétvégi házikót képzeljen el az olvasó, amely körül takaros rend van, hanem igazi vad hegyi tanya ez a hely, hegyi emberek, férfiak szállása és raktára, amely fából és fóliából van hevenyészve. Az egyedüli komolyabb faépület a tejtároló, itt készül a sajt, az orda és az író, ennek a higiéniája azonban pedáns, mert annak kell lennie. Úgy folyik itt az élet, mintha megállt volna az idő száz éve: a kunyhókból füst száll a kolompzúgástól hangos, párába burkolódzó, végtelenbe nyúló fenyvesek fölé. A kutyák Viorel szavára meghunyászkodnak, látszik, hogy tisztelik nagyon a pásztorok kérges kezét. A szavaikat nem értem, olyan pergő a románjuk, de a szemük és az arcuk beszél. A tekintetükben ott a sorsuk, mosolyuk őszinte, mozdulataikból a tapasztalat nyugalma árad. Itt nincs sietség, kapkodás, határidő, csak a természet jeleire figyelmeznek. Látszik rajtuk, hogy a havasi élet ma is kemény, semmit sem változott az elmúlt évszázadok alatt. Készek indulni, csak Viorelt várták, mert a számadó a legfontosabb ember köztük. A szeptember vége pedig a számadás ideje. A Mihály nap ünnepe napjainkra sem vesztette el jelentőségét, a természet erejére figyelmeztet. A hűvösödő idő következtében egyre sűrűbben lepi el a hó a legelőket, egyre gyérebb, soványabb takarmányt hagyva a jószágoknak, és félő, hogy a havasokon egyszer csak beáll a tél, és már nem lehet lehajtani az állatokat.
Némi sietség ugyan benne van a mozdulatokban, ahogy a platóra rakják a holmijukat a havasi emberek, de ez talán annak köszönhető, hogy kezdődik az éves „szabadságuk”. Amikor elszámolnak a gazdákkal, éves fizetségüket is megkapják – pénzben vagy jószágban, terményben. Ezután elindulhatnak hazafelé, családjukhoz, akiket a nyáron csak futólag láthattak. Viorel ezernégyszáz juhért felel, öt településről jön össze a jószág minden nyár elején, hogy felhajtsák ide, a Vigyázó alá, a Bihari-gerincre legelni. Jórészt a saját legelőiket használják a falusi gazdák, ami után uniós támogatás is dukál, aminek elnyeréséhez egyetlen feltétel a legeltetés.
2014. 11. 14. (XVIII/46)
