Az idei orvosi Nobel-díj odaítélése nemcsak a díjazottakat, hanem a tudós társadalomnak azt a részét is meglepte, akik a kutatók publikációs adatainak analizálása alapján próbálták megjósolni, mely lehetséges tudományterületek vezető felfedezői között válogat majd a stockholmi bizottság. Idén nem a legesélyesebbnek tartott, a genetika és a fájdalomérzékelés területén tevékenykedő tudósok részesülnek kitüntetésben a decemberi díjátadó ünnepségen. A Londonban élő John O’Keefe és a norvég Moser házaspár tudományos érdeklődésének középpontjában a tanulás és az emlékezés agyi mechanizmusainak megértése áll.
Az ír felmenőkkel büszkélkedő huszonhét éves O’Keefe, miután 1967-ben befejezte egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban, a londoni University College-ba érkezett, ahol mind a mai napig dolgozik. 1971-ben munkatársával, Jonathan Dostrovskyval kísérleti patkányokon a tanulási- és memóriafolyamatokban kitüntetett szerepet játszó agyterületet vizsgálta. Ez az agy halántéklebenyében található, egy középkori orvos, Arantius által a tengeri csikó görög megfelelőjével hippokampusznak nevezett terület. Dostrovsky és O’Keefe az állatok hippokampuszába olyan elektródákat ültetett, amelyekkel képesek voltak egyetlen idegsejt aktivitását rögzíteni. Ezt követően a kísérleti állatot egy négyszögletű dobozba, úgynevezett „kísérleti arénába” tették, ahol szabadon mozoghatott. Amikor a patkány agyában megfigyelt sejt az aktivitás jeleit mutatta, az állat mindig a doboznak ugyanazon a pontján haladt át. Ha az elektródát úgy állították be, hogy egy másik idegsejt működését mutassa, a sejt aktivitása akkor látszott, amikor az állat az aréna egy másik pontján tartózkodott. Az idegsejteket, amelyek mindig a tér egy adott helyén váltak aktívvá, helyérzékelő sejteknek nevezték el.
Az eredmény annyira meglepő volt, hogy a tudományos közösség nehezen fogadta el, azzal érvelve, hogy a kutatók biztosan hibát követtek el a kísérletek során. A munkát tovább folytatva azonban kiderült, hogy a helyzetérzékelő sejtek a hippokampusz más sejtjeivel nagyon precíz módon összehangolva működnek, ami által az állat az őt körülvevő környezetről egy GPS-hez hasonló belső térképet hoz létre agyában, lehetővé téve a tájékozódást.
2014. 10. 17. (XVIII/42)
