Christina Dreier mindennap éhesen küldi négyéves kisfiát óvodába, hátha hajlandó lesz megenni az ingyenes ebédet, amit ott adnak neki – így nem éhesen jön haza, és a család spórolni tud amúgy is szűkös élelmiszerkészletével. A háromgyermekes család az iowai Mitchell megyében él, ahol az apa mezőgazdasági munkákból származó jövedelmét nagy részben a számlákra kénytelenek költeni. Christina beszámol róla, milyen nehéz úgy élni, hogy nem tudja, honnan fog származni a következő étkezéshez szükséges alapanyag. Az államtól havonta mintegy 172 dolláros jövedelemkiegészítésben részesülnek, a legnagyobb segítséget azonban a megyében működő élelmiszerbanktól (Mitchell County Food Bank) kapják. A segélyezettek nem feltétlenül tűnnek „lepattant” embereknek, sőt, meglehet, hogy kívülről nézve az amerikai középosztálybeli átlagot testesítik meg. Az élelmiszerbankot alapító Leo Chisholm nem véletlenül teszi fel a kérdést a témát feldolgozó National Geographic riporterének: honnan tudhatná, hogy a szomszédjának volt-e egy jó reggelije ma reggel. Huszonkilenc évvel ezelőtti megalakulásakor az élelmiszerbank mintegy 20-50 embert segített évente, ez a szám 2013-ra közel 3000-re emelkedett. Sokak számára az élet egyre drágább lett, s miután kifizették a számláikat, üzemanyagot vásároltak, a családoknak már nem marad elég pénzük, hogy egész hónapra ellássák magukat élelemmel – Chisholm szerint ezeknek az embereknek nem szabad hátat fordítani.
Napjainkra az amerikai álom színteréül szolgáló külvárosok a Christina Dreier helyzetéhez hasonló sorban élők fő lakóhelyévé váltak. Legtöbbjük jó ruhákban, jó autókkal jár, a napi betevőre azonban már nem mindig telik. A családoknak szükségük van az autóra, mivel munkahelyeik sokszor olyan távolságra vannak, amit csak így képesek megtenni, vagy maga az autó is munkaeszköz számukra. Ahogy azonban Jacqueline Christian esete is mutatja, a jó ruha és jó autó még nem minden. A háziápolóként dolgozó Christian kényelmes Sedanját vezetve látogatja meg mindennap Houston-szerte lakó pácienseit, s teendői végeztével visszatér két fiához a hajléktalanszállásra, ahol remélhetőleg nem üres gyomorral kell ágyba küldenie őket. Jó ruháik egyébként nagy részben használtruha boltból származnak.
Kevés hely illusztrálja úgy a gazdagok elszeparálódását a szegényektől, mint a gazdagok és híresek játszótereként is aposztrofált Hampton, amely New York mellett, Long Islandon található. A város déli részén fekvő tengerparti villák ára 4-5 milliárd forintnyi dollárra rúg, s mind szupergazdagok tulajdona. Egy helyi lakos a blogjában meglehetősen negatív hangon beszél ezekről a gazdagokról, akik teljesen magukénak tekintik a környéket, semmibe véve a körülöttük élő polgártársaikat. A blogger szerint mára nem úgy van, ahogy a nagymamái mondták: nem azért gazdagok a gazdagok, mert nem költik el a pénzüket, hanem mert nem fizetik ki a számláikat. Egy helyi lakos szerint a tehetős lakosok addig „variálnak” a nekik szolgáltató emberekkel, míg meg nem egyeznek egy jóval alacsonyabb árban, akár bíróság elé terjesztve az ügyet, láthatóan nem törődve azzal, hogy a másik fél miből fogja eltartani a családját, vagy fenntartani a vállalkozását.
2014. 08. 15. (XVIII/33)
