A Travnik és Vitez közötti 15 kilométeres útszakaszon szinte egymásba érnek a kávézók, autómosók, benzinkutak, hotelek és motelek, kis üzletecskék és nagykereskedelmi lerakatok. Vitez határában gigászi méretű bevásárlóközpontok és raktárak terülnek el kilométeres hosszúságban. Ezek az objektumok közel 20 éve, közvetlenül a délszláv háború lezárása után kezdtek kiépülni a vendégmunkások pénzén, illetve olyan titokzatos befektetők beruházásaként, akik nem kívánták a nyilvánosság előtt vállalni kilétüket. A szóbeszéd szerint szaúdi pénzek érkeztek a térségbe számolatlanul, erősítve a muszlim identitást, aminek mára meg is lett az eredménye. Itt található Közép-Bosznia informális központja, ahol a bosnyák és a horvát lakosság keveredik. Kelet felé, egészen Zenicáig hasonló a helyzet. Szerbek errefelé kevesen maradtak, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Bosznia-Hercegovinán belül külön entitást képző Szerb Köztársaságban alig maradtak muzulmán bosnyákok, valamint horvátok.
Travnik Bosznia középkori székhelye, míg Vitez a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben „felduzzasztott” iparváros. A délszláv háború alatt ezen a környéken folytak a leg-intenzívebb harcok, szinte megközelíthetetlen vidék volt ez a humanitárius szervezetek számára, egy külföldi számára pedig a túlélési ráta a nulla felé mutatott. A szerb–horvát–bosnyák konfliktus itt elveszítette az elsődleges területszerző célját, és komoly etnikai alapú háborúvá szélesedett, ahol a három részt vevő fél különös kegyetlenséggel irtotta egymást. „A háború idején az arab, illetve a muszlim világból érkező különféle nemzetiségű muszlim önkéntesek táboroztak a környező hegyekben, mindaddig, amíg az SFOR nemzetközi békefenntartó erői nem számolták fel bázisaikat a daytoni egyezmény után” – mondta lapunknak Jovan Dimitrovic újvidéki tanár és szerkesztő, a téma szakértője. Maga is kutatta a muzulmán szélsőségesek megerősödését Boszniában, sőt több ízben járt az érintett területen, ahol a medreszék, azaz a muszlim vallási iskolák oktatási anyagát vizsgálta kollégáival együtt. Mint elmondta, a bosnyák muzulmánok Tito idején mérsékelt szunnitaként élték mindennapjaikat, egészen a balkáni háborúk idejéig, amikor is Alija Izetbegović, Bosznia-Hercegovina első elnöke iszlám harcosokat hívott Boszniába a tartomány megvédésére, az ortodox szerbekkel és a horvát katolikusokkal szemben. Vahabiták százai érkeztek elsősorban Szaúd-Arábia és Jemen területéről, hogy szent háborút vívjanak a kereszténységgel. A mudzsahedinek vezetésével megalakították az iszlám dandárt, amely a 7. muzulmán hadtest néven harcolt. Izetbegović akkor mérsékelt muzulmánként viselkedett a nyugati vezetőkkel folytatott tárgyalások során, mára azonban egyértelműen bebizonyosodott, hogy együttműködött az al-Kaidával, sőt bin Ladennel is tartotta a kapcsolatot. A ’95-ben elfogadott béke véget vetett a vallási háborúnak, és kimondta, hogy a mudzsahedineknek el kell hagyniuk a térséget, ám a lassú békefolyamat következtében többségük az újonnan megalakult enklávé területén maradt, és az állampolgárságot is megkapta. Azóta felfogásukhoz hűen folyamatosan toborozzák az új híveket a muzulmán lakosság köréből, egy szíriai származású imám vezetésével.
A horvát újságírók egy, a főúttól messze lévő, Grbavica nevű faluban találták meg a Szíriában elesett 26 éves Mevludin Cicvara hozzátartozóit. Az újság beszámolója szerint a fiú apja egy ötvenes, sovány, barázdás arcú férfi, aki egy vitezi fafeldolgozóban dolgozik. Szűkszavúan csak annyit mond, hogy hónapokig nem tudtak semmit a fiukról, majd egy ismerősük szólt, hogy egy szintén a környékről elszármazott harcostársa kiírta a Facebook-falára, hogy elesett. A hírt megerősíteni nem tudták hivatalos helyről, ráadásul időközben a rossz hírt a Facebookra kiposztoló önkéntes harcos is meghalt a szír polgárháborúban.” El sem lehet tisztességesen temettetni. Hazahozatni, vagy ott helyben rendesen eltemetni. Ott csak egy követ raknak a halottakra” – mondja keserűen az édesapa. Mevludin Cicvara 1988-ban született, közvetlenül a háború előtt. Nem lehetett valami fényes gyermekkora, mert falujuk a frontvonalon feküdt.
A horvát lap újságírói tovább kérdezősködtek a faluban az elhunyt férfi felől. „Hogyne ismertem volna, párhuzamos osztályba járt velem az iskolába” – meséli egy Senad keresztnevű fiatalember a faluból. – „Normális, jó gyerek volt. Majd a középiskola után megváltozott, zárkózottá vált és hosszú szakállt növesztett. Nem beszélgetett senkivel, ezért mi egy kicsit frocliztuk. Egyszer négyszemközt azt mondta, hogy ne hülyéskedjünk vele, ha nem akarunk magunknak bajt. Mindenhová gyalog járt, jó messzire is. Nem izgatták az autók. Majd egyszer csak eltűnt. Senki sem tudta, hogy merre van, amíg nem hallottuk a halálhírét.”
A faluban több környékbeli áldozatról is tudnak, a travniki származású Amir Kargić is Szíriában halt meg, aki Cicvara medreszebeli iskolatársa volt. A falu mellett épült egy új telep, ahová senki se tudja, honnan költöztek a lakók. „Zsúfolt mikrobuszokkal járnak, azt se tudod, hogy melyikük férfi, melyikük nő. Talpig feketébe vannak bugyolálva, csak a szemüket látni. Senkivel sem beszélnek a helyiek közül” – mondja Senad, hozzátéve, hogy az idegenek vahabiták – vagy szalafiták, ahogy újabban nevezik őket. 2010-ben költözött egy vahabita csoport egy közeli, hegyi falu mellé is. Az ott élők kapcsolatban állnak a Brčko melleti Gornja Maoča falucskában élőkkel: ott található a legismertebb boszniai vahabita kolónia. Ők toboroznak vallási fanatikus fiatalokat a szír harcokhoz. Jovan Dimitrovic idéz egy szarajevói napilapban megjelent írást, ami arról számol be, hogy a bosnyák titkosszolgálatok adatai szerint mintegy 120 boszniai harcol Szíriában. Eddig körülbelül 20 személyről tudnak, akik elestek a harcokban. Az Aszad kormánycsapatai ellen harcoló bosnyák mudzsahedinek közül állítólag a legutóbbi áldozatok a lázadók egymás ellen fordult frakcióharcai során estek el.
A Mevludin Cicvara haláláról a Facebookon beszámoló Mirza Ganić – aki szintén meghalt – a Szerbiához tartozó Szandzsákból származik. A muzulmán többségű Szandzsákban van a vahabiták legerősebb nyugat-balkáni bázisa. Erős túlzással ez a tájegység leginkább az afgán–pakisztáni határmenti törzsi területek helyi megfelelője. Dimitrovic megjegyzi: senkit sem akar riogatni, hiszen egyelőre szó sincs tömeges, mindenre elszánt, szélsőséges iszlám terrorista kiképzőközpontokról Bosznia közepén. A hatóságok feltételezése szerint néhány ezer, zárt közösségekben élő, gyermekeiket medresze-szerű iskolákban tanító vahabitáról beszélhetünk jelenleg. Dimitrovic tanárként éppen a jordán tanterv szerint oktatott gyerekek kompetenciáit vizsgálta egy civil kezdeményezés keretében. A medreszékben ragaszkodnak a jordán tananyaghoz, annak ellenére, hogy azt a bosnyák tanfelügyelet hivatalosan nem ismeri el. Napvilágot láttak olyan feltételezések is, hogy ezekben az elkülönült mikroközösségekben a saría törvénykezést is bevezették, ami szintén nem kompatibilis Bosznia jogrendjével.
Bosznia-Hercegovina válaszlépésként büntetőjogi szankciókkal sújtja azon állampolgárait, akik külföldre szegődnek harcolni, mondja Dimitrovic. Felteszi ugyanakkor a kérdést: a szélsőséges iszlámnak mint sajátos szubkultúrának a tagjait, akik életüket is készek feláldozni a Szent Harcért, vajon mennyire tarthatja vissza a börtönbüntetéssel való fenyegetés?
2014. 03. 14. (XVIII/11)
