A rendszerváltás egyik legnagyobb csalása volt az olajozás, aminek ön részese és egyben áldozata is volt. Jó ideje azonban csend van az olajügyek körül. Mi történt időközben önnel?
– Köszönöm az érdeklődést, ez fontos a számomra. Korábban a Heteknek két ízben is adtam interjút. Mint akkor is kifejtettem, magányos harcosként vívom ezt a harcot. Nem voltak sem mecénások, sem támogatók mögöttem, de volt egy igazi barát, aki osztozott a sorsomban. Sajnos Pallag László, az egykori parlamenti olajbizottság elnöke már nincs az élők sorában. Nagy fájdalom volt ez nekem, de megadta az élet, hogy egy hónappal a halála előtt tudtam vele találkozni, és akkor még teljesen jó állapotban láthattam őt. Hosszan beszélgettünk, így pontosan tudom, min ment keresztül, mit élt meg. Ennek a tisztességes embernek a harca példaértékű volt a számomra, tudva, hogy mekkora kártérítési követelést akasztottak a nyakába a perei miatt, és azt, hogy az igaza sohasem derülhet ki, hiszen titkosítva vannak azok a bizonyítékok, amelyek alapján a polgári bíróság akár az ő javára is dönthetett volna. Ezek a bizonyítékok azok által az emberek és érdekközösségek által lettek titkosítva, akik az elsőszámú bűnösök az olajügyekben. Megtehették, hogy titkosítsák, hiszen nálunk igen elterjedt dolog, hogy a törvény az erősek oldalán áll és nem az igazságén, nem az áldozatokat, hanem a bűnösöket védi. A mi kis demokráciánk sajnos egyelőre ilyen, mert Pallag László is hiába volt politikus, nem tudta megvédeni magát a hatalommal szemben. Kérdezem akkor én, mi lesz egy pór emberrel, egy földönfutó, egyszerű állampolgárral, ha ez egy politikussal megtörténhet.
Az olajbizottság elé tárt dokumentumok pontosan mutatják, ki és kik voltak az igazi elkövetők, és hogy kik voltak a haszonélvezői az olajozásnak. Mindezt titkosította az akkori titokgazda. Jelzem, az akkori belügyminiszter volt a titokgazda, akit úgy hívnak, hogy Pintér Sándor. Talán az élet fintora, hogy megint ugyanaz a belügyminiszter, mint anno volt. Vagy talán fél a jelenlegi hatalom, hogy felmerül valami a múltból, ezért kell neki ugyanaz a miniszter? Kérdem én: időközben hány belügyminiszterünk volt? A mindenkori belügyminiszter volt a titokgazda, a legkülönbözőbb pártokból. Érdekes módon egyiknek se fűződött hozzá érdeke, hogy feloldja a titkosítást. Ezt hívom én teljes, azaz ötpárti konszenzusnak, amiben minden párt egyetértett és egyet fog érteni. Ilyen konszenzus csak akkor volt tapasztalható az akkori parlamenti pártok között, amikor a saját illetményüket kellett megemelni.
2014. 01. 31. (XVIII/5)
