A felmérést, amelyet a Chicagói Egyetem szociológus professzorai készítettek, 30 olyan országban végezték el, amelyek többé-kevésbé kereszténynek (illetve zsidónak) tekinthetőek, és amelyekben 1991 óta legalább kétszer volt olyan népszámlálás, amelyben megtalálható volt a felekezeti hovatartozásról, illetve a személyes hitről szóló kérdés is. A listán első helyezett Fülöp-szigetek lakosságának 94 százaléka vallja, hogy Isten létezik és meg lehet szólítani, míg a másik végén álló keletnémet volt szocialista szatellitállam területén ez az adat mindössze 13 százalék. Hazánk a lista közepén foglal helyet, 31 százalékkal. A felmérés a hívők hitének mértékét is vizsgálta, a teljes ateizmustól addig a pontig, ahol a megkérdezett bevallása szerint Isten tevékenyen részt vesz a mindennapi életében. Ennek eredményeképpen az derült ki, hogy az egész világon megfigyelhető tendencia, hogy egyre kevesebben hisznek Istenben mint olyan személyben, aki be akar avatkozni az ember életébe. A felekezeti hovatartozás viszont már más kérdés, Chilében például 88 százalék állítja, hogy mindig is hitt Istenben, illetve tartozott valamilyen egyházhoz, és ez az adat az Egyesült Államokban is 81 százalék.
A legsúlyosabban érintett országban, Németország keleti felében a társadalom 59 százaléka válaszolta, hogy sosem hitt Istenben. Az ateisták és a 13 százaléknyi aktívnak tekinthető hívő között vannak azok, akik hisznek ugyan, de ez gyakorlati értelemben nem befolyásolja az életvitelüket. A tendencia egyébként korcsoportonként egyre romlik: a volt NDK területén a 28 év alattiaknak már 72 százaléka állítja, hogy nem gondolja, hogy Isten létezik.
Világszerte megfigyelhető, hogy a fiatalok között sokkal magasabb számban vannak jelen a bevallottan ateisták, mint az idősebbek között. A 68 éven felüliek között pont kétszer annyian vallják, hogy hisznek, mint a 23 év alattiak között, ahol ez az adat mindössze 23 százalék. Ez alól egyedül Izrael a kivétel, ahol a fiatalok között egyértelműen több a hívő. Ezt a jelenséget a szociológusok azzal magyarázzák, hogy az országban akkora ellentét van a zsidók és a muzulmánok között, hogy a nemzeti identitás meghatározásában kritikus hangsúlyt kap a személyes hit, és annak is nagy jelentősége van, hogy ennek a személyes hitnek milyen isten a tárgya: a Mohamed által hirdetett Allah, vagy Izrael Istene.
A keletnémetek közelebbi vizsgálatából az is kiderül, hogy nem feltétlenül a kommunizmusnak vagy a nácizmusnak köszönhetően lettek ateisták az emberek, hanem már a középkorban elindult a szláv és nem ortodox katolikus vallású településeken az eltávolodás az egyháztól. Sőt, ez olyannyira eluralkodott, hogy például Wittenbergben, amely a reformáció bölcsője volt, ahol Luther az első német nyelvű prédikációt mondta el, az egyházközösség mindössze 3800 tagot számlál, ami kevesebb, mint a lakosság egyhetede. A Luther-imázs azonban ennek ellenére igen jó pénzt hoz az egyháznak, rá ugyanis a turisták legalább még mindig kíváncsiak, ha a tanításaira már nem is.
A katolikus egyház számára a volt kommunista állam területe igen nehéz missziós terepet jelent, ezt nem is rejtik véka alá. Mivel a keresztények aktivitása mondhatni elenyésző, egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez hivatkozási alap lehet az egyre növekvő számú muzulmán bevándorló számára. Ez a probléma akut a teljes német lakosság számára is, ugyanis közöttük még összesítve is alig 30 százalék azoknak a száma, akik tartoznak valamilyen keresztény egyházhoz, ha a személyes hitet nem is nézzük. Az állam és egyház összefonódása is csak hátrányára vált a történelmi felekezeteknek, ugyanis a jelentős anyagi támogatás miatt ki kell állniuk az állami politikai irány mellett. Eközben a muzulmánok is egyre inkább az állami figyelem fókuszába kerülnek. Akkora a létszámuk, hogy a politikusoknak már komolyan foglalkozniuk kell a belpolitikai befolyásukkal, és ilyen módon azzal is, hogy nem lenne érdemesebb a muszlimoknak nyújtani állami támogatást, mint a társadalomra immár szinte semmi befolyást nem gyakorló keresztény felekezeteknek.
A muszlimok pedig természetesen kihasználják a helyzetet. A húsvét keresztény ünnepének örömére bejelentették, hogy a legfőbb követelésük, hogy saját vallási ünnepeiket is beemeljék a német naptárba a munkaszüneti napok közé. A Németországi Muzulmánok Központi Tanácsa „fontos integrációs politikai gesztusként” várja el mindezt a német államtól. Ez azonban sokak szerint nem az integrációt segítené, sokkal inkább egy rosszul értelmezett tolerancia jele volna az iszlámhívők számára, és tovább erősítené a keresztények kisebbségbe kerülését. Ennek jele például az ünnepek keresztény tartalmának az elvilágiasodása is. Krisztus mennybemenetelének katolikus ünnepe például, amelyet hat héttel Pünkösd után ünnepelnek, a legtöbb német számára egyszerűen csak „apák napja”. És mivel ezeknek az ünnepeknek a lakosság számára egyre kisebb a jelentősége, a német állam nem szívesen adna még több szabadnapot vallási indokkal – a németeknek még az Egyesült Államokhoz képest is sok munkaszüneti napjuk van. A vitában tehát egyértelműen csak gazdasági indokok jelentenek akadályt, a keresztény gyökerek, illetve a hívők ellenállása egyáltalán nem.
Tökfejek, boszorkányok, szellemek és csontvázak: honnan ered a Halloween valójában?
Több ezer éves hagyományokból épül fel a pogány szelleműző ünnep »
‘56 egy párizsi gyermek szemével
Külföldön is hatalmas izgalommal követték az akkori eseményeket »
Újév, rettenetes napok és a bűnbánat ereje
A rós hásánát követő időszak a önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés ideje »