Kiváló humorérzékkel megáldott humanista, kifinomult tehetségű, a valóságra szuperérzékeny ember volt. El kell hogy mondjam, egy időben sokat segített tanácsaival. Valószínűleg maga sem tudta, mint ahogy ezt senki más sem, hogy miért is kell megszületnie a Rocktérítő című mozinak, és persze azt sem, hogy mi lesz a vége, de hát a művészet végül is ilyen. Zsenialitását és érzékenységét tükrözi, ahogyan ráérzett erre a történetre. Egy társaságban játszottam el neki egyik dalomat, ekkor fogant meg benne a filmötlet, amely eredeti koncepciójában is rögzíteni volt hivatott az akkori underground közeget, benne személyemet és akkori zenekaromat.
A terv az volt, hogy a későbbiekben ez kiegészül az általam szült és majd közösen megfilmesítendő poénokkal, ötletekkel. Utóbbi részek leforgatására már nem kerülhetett sor, mert a film finanszírozása befagyott, és ezt követte egy körülbelül féléves szünet. János akkor jelentkezett ismét, amikor újra minden összeállt a forgatás folytatására, ekkor azonban én már egy más világ hírnöke voltam, és közöltem vele, hogy kiszálltam a filmből. Egy száguldó vonatból nem lehet kiszállni. Ez volt a válasz. Maga a szituáció kényszerített bele egy olyan döntésbe, amelyről végül kiderült, hogy Isten keze volt, és ettől lett a film az, ami. Élő bizonyíték egy megveszekedett lázadó gyökeres változásáról. Így vált a sorsfordulatnak, a megtérésnek egy emblematikus oszlopává a XX. század végének magyar kultúrtörténetében. Jézus Krisztus világító neve ezáltal tette katartikussá, a szerzők szándékától függetlenül – beleértve önmagamat is – az alkotást. Megrendülten jöttem ki a premierről, mintegy kívülről megdöbbenve, hogy mindez velem történt. Xantus tehetségét és emberi kvalitását dicséri, hogy akkor is teljes nyitottsággal és alázattal fogadta azt az élethelyzetet, hogy a film mostantól csak arról szólhat, amivé váltam Jézus csodálatos beavatkozása által, sőt innen már ő maga akarta, hogy ez legyen a mozi befejezése, és hűen lekövette kamerájával a nagybetűs fordulatot. Egyedülálló produkció lett a végeredmény, amelyben azt gondolom, hogy az élet mellett – és ezt maximális tisztelettel és méltatásként mondom – Xantus János volt a társrendező.
Legjobb tudomásom szerint máig példa nélküli egy ilyen sztorit folyamatában rögzítő alkotás. Nem véletlenül került be a mű a legkedveltebb magyar dokumentumfilmek körébe, noha egyben játékfilm is. Egyszer elmondta, hogy az eredeti történetben benne volt a tragikus vég is. Most azért van lehetőségem egyáltalán a hálámat kifejezni utólagosan munkájáért, mert nem így történt. És többek között abban, hogy ezt a kivételes pillanatot drámai színvonalon megörökítette, kiemelkedő érdeme van.
2012. 11. 16. (XVI/46)
