2000 februárjában a világ megdöbbenéssel figyelte Franciaországot, ahol a kormány bejelentése alapján a heti kötelező óraszámot harmincötre csökkentették. A döntést akkoriban két indokkal magyarázták. Egyrészt azt várták ettől, hogy a munkanélküliség csökkeni fog, hiszen így a vállalkozások több munkaerőt tudnak alkalmazni. Másrészt úgy gondolták, hogy a francia munkavállalók produktivitása az intézkedés nyomán nőni fog. Nos, a francia kormány egyik várakozása sem jött be. A munkanélküliség érdemben nem csökkent, s az Egyesült Államokkal összehasonlítva a francia munkaerő termelékenysége a következő években csökkent.
A Világbank múlt héten megjelent tanulmánya szerint Európa egyre romló versenyképessége mögött a munkával töltött idő folyamatos csökkenése és ennek nyomán a csökkenő produktivitás áll. „A világ más régióival összehasonlítva az európaiak hetente kevesebb órát, évente kevesebb hetet s munkavállalói pályafutásuk során kevesebb évet dolgoznak…” – állítja az Arany növekedés: avagy az európai gazdasági modell dicsőségének helyreállítása című Világbank-tanulmány.
A nyugat-európai munkavállalók az ötvenes években többet, a hetvenes években nagyjából ugyanannyit dolgoztak, mint az Egyesült Államokban, ma azonban szinte egy egész hónappal kevesebbet. Míg Amerikában a hatvanas évektől kezdődően növekvő termelékenység és a növekvő jövedelmek nem eredményezték a munkával töltött idő csökkenését, addig Európában ez a folyamat különösen a nyolcvanas évek végétől rendkívüli mértékben felgyorsult. „Az USA azért él, hogy dolgozzon, Európa azért dolgozik, hogy éljen” – magyarázza kulturális okokkal is a kilencvenes évek trendjét több szakértő. Míg Franciaország a hetvenes években még a fejlett országok közül a legtöbbet dolgozó nemzet volt, addig a 2000-es évek közepére már 300 órával – azaz másfél hónappal – dolgoztak kevesebbet, mint az USA-ban. Ráadásul – jegyzik meg a tanulmány szerzői – egyes európai országokban a munkával töltött idő messze nem a termelékenység növekedésével arányosan csökkent.
A heti munkaórák csökkenő s a fizetett szabadnapok emelkedő száma azonban csak egy, és talán nem is a legsúlyosabb a problémák közül. Ennél nagyobb gondot jelent, hogy az európaiak egyre később lépnek be a munkaerőpiacra, s onnan egyre korábban távoznak. Mindezt annak ellenére, hogy Nyugat-Európában az átlagéletkor folyamatosan nő. Míg Nyugat-Európában az 55 és 64 év közötti emberek csupán 49 százaléka dolgozik, addig ez az arány az Egyesült Államokban tizenöt százalékkal magasabb, 64 százalék. Sőt, az életkor előrehaladtával a különbség egyre nő. Míg Franciaországban a hatvan év feletti korosztályban már tíz munkavállalóból csak egy dolgozik, addig az USA-ban még mindig öt.
A nyugat-európai országoknak azonban már rövid távon egy további problémával is meg kell küzdeniük. A már hosszú ideje csökkenő születésszámok miatt öregedő európai államokban egyre alacsonyabb a munkaerőpiacra potenciálisan belépők száma is. Mindezek mellett – jegyzik meg a tanulmány készítői – Nyugat-Európa a munkaerőpiacát a világ más pontjáról nézve kiemelkedő biztonságot nyújtó, ugyanakkor rendkívül költséges szociális hálóval veszi körül. Ennek fenntarthatósága azonban kétséges.
Nyugat-Európa igazából válaszút előtt áll: vagy jelentősen növeli termelékenységét annak érdekében, hogy szociális modelljét fenn tudja tartani, vagy kénytelen lesz szociális nagylelkűségéből visszavenni. A rendkívül erős szociális ellátórendszerekkel megtámogatott, de munkával már egyre kevesebb időt eltöltő, egyre kevesebb létszámú munkavállaló modellje hosszú távon fenntarthatatlan. Ha Európa a versenyképességét meg kívánja őrizni, produktívabbnak és innovatívabbnak kell lennie, állítja a tanulmány egyik szerzője, Martin Raiser.
Magyarország, s az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott kelet-közép-európai országok helyzete ugyan a végső munkaerőpiaci mutatókat tekintve nagyon hasonló, mint a nyugat-európai államokéi, de azok összetétele más képet mutat. Ebben a régióban az egy munkavállalóra jutó ledolgozott munkaórák éves száma – szemben Nyugat-Európával – kiemelkedően magas. Ugyan nem éri el a kelet-ázsiai szintet, de megközelíti az orosz vagy a latin-amerikai átlagot, s jelentősen meghaladja Japánt, Brazíliát vagy éppen az Egyesült Államokat. Vagyis akik ebben a régióban dolgoznak, azok tényleg nagyon sokat dolgoznak. A probléma viszont az, hogy ez a réteg itt nagyon szűk. Sokkal szűkebb, mint Nyugat-Európában. Itt az igazi gondot a munkanélküliség lényegesen magasabb szintje, a munkaerőpiacról távolmaradók jóval magasabb aránya, s még a nyugat-európainál is jelentősen alacsonyabb nyugdíjkorhatár okozzák.
2012. 02. 03. (XVI/05)
