hetilap

2010 sok mindennek az éve, többek között Mikszáth halálának és A fekete város megjelenése 100. évfordulójának is. Ennek kapcsán emlékezik meg a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) az íróról és halhatatlan művéről. Az irodalmi kiállítás önmagában a fából vaskarika kategóriába tartozik. Milyen módon tud beszélni egy karosszék vagy tintatartó a művek létrejöttéről? A Mikszáth-kiállítás is a bemutathatatlant akarja bemutatni: hogy születik egy író életkörülményeiből, kultúrájából, élettapasztalatából a mű. Mert végül is nem abból születik. De hogyan segít a mű titkát megfejteni az író életének ismerete? Kevéssé. A PIM kiállítása nem is erre vállalkozik. Egy országrész történelmi tapasztalata, egy kor kifejezésmódja, egy író személyes életének a miliője, és a korszakban kavargó eszmék metszéspontjában fellobbanó regényről szól a kiállítás.
Nagy regényei biztosítják Mikszáth számára az újra és újra és egyre fényesebben értékelt helyét a magyar irodalomban. Pedig azt, hogy ilyen magas polcra került – szó szerint –, számára a Szent Péter esernyőjének külhoni sikere hozta el. Kossuth Ferenc és Apponyi Albert Amerikában járva meglepetten tapasztalta, hogy az amerikai közvélemény semmit nem tud Magyarországról, és amikor az amerikai elnök, Theodore Roosevelt, hosszas huzavona után fogadta őket, terjedelmes beszélgetést folytatott velük – de nem országunk helyzetéről, hanem Mikszáthról és a Szent Péter esernyőjéről.
Íróinknak abba a sorába tartozik, akik erős poétai tehetséggel (nála narratív készséggel), a jobbítás szándékával, a kiteljesedés ambíciójával vidékről érkeznek Pestre, ahol az izgalommal teli, ösztönző légkör belobbantja tehetségüket. („Az igaz, hogy Pesten le kell mondani az olyanféle lótartás meg szellős lakás nemes eszméiről… Pest mégiscsak nagyváros, s úgy érzem, a lelkem fele hozzá van nőve. Minden barátom, minden jó ismerősöm ott lakik, úgyhogy ott, csak ott vagyok igazán otthon.”) Pesten (és egy rövidebb időszakban Szegeden is) újságíróként dolgozik. Így a nógrádi történetmondás keveredik nála a zsurnaliszta minden részletre kiterjedő információszerzésével és írásmódjával, közéleti érdeklődésével, és a cikkek követelményszerű izgalmával.
Amikor olvassuk, nem a romantika és realizmus arányait vagy az elbeszélői kifejezésmód változásait vizsgálgatjuk, hanem azért olvassuk, mert friss, élvezetes és jó. Novellái elevenek, országgyűlési karcolatai találóak, humorosak, és a mai napig példát mutatnak egy olyan politikai kultúrából, amelynek nem a karaktergyilkosság a célja és eszköze. Idilljei erősítik a „jó” iránti elkötelezettséget és az emberek közötti igencsak megrendült bizalmat. De az igazi Mikszáth a Beszterce ostroma, a Szent Péter esernyője, a Két választás Magyarországon és az Új Zrínyiász groteszk humorával robbant.
Az Új Zrínyiász alapötletét a szigetvári hősök elképzelt feltámadása adja. Ami ma már nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek: ahogy feltűntek az Új Zrínyiászban a feltámadott szigetvári hősök a polgári jogállamban, úgy tűnnek fel ma köztünk a Klebelsbergek, Széll Kálmánok és Apponyi Albertek. Aktualitását nem a 100 éves évforduló biztosítja: szemünk előtt elevenednek meg történetei a jelenkorban. Politikai elemzésekben új paradigmát nyithatna ennek az Új Zrínyiász-részletnek a felhasználása: „Mi lenne például ma II. Rákóczi Ferenc?… Ma nem csinálhatna forradalmat, ma másként mutatná a virtust. Egyszerűen nem lehetne parlamentarizmus miatta, mert ő maga küldene több mint száz képviselőt gazdatisztjeiből…”
Egy Magyarországról szóló kézikönyvben kitüntető helyen szerepelhetne ez az igen jellemző részlet: „A magát Zrínyi hadainak nevező érdekszövetkezet (sic!), pénzre akarván szert tenni, megtámadta egy porosz eredetű birtokosnak Dombóvárhoz közel fekvő kastélyát, s azt fényes nappal ostrom alá fogva, a tulajdonostól 400 arany hadisarcot követelt. A megijedt birtokos ki is fizette az összeget…”
A magyar közgondolkodás számára legnehezebben megemészthető alkotmányos elem a magántulajdon szentsége. Talán az új alkotmányt előkészítő bizottság emiatt is akar a Szent Korona-tanig visszanyúlni. Ezt megérteni segít az alábbi két részlet: „Maga Zrínyi szól bele: – Láttam itt a környéken egy ménest, mindjárt be lehetne belőle fogatni, amennyi paripa kell.
– De hiszen az a Dőryék ménese!
– Az most, de ha elvesszük, akkor a miénk lesz.
– Csakhogy nem engedik ám a Dőryék.
– Mivel akadályozzák meg?
– A törvények, a tulajdonjog szentsége.
Zrínyiék összemosolyogtak; szemjátékuk azt látszott mondani egymásnak: Milyen satnya faj ez!”
„Erre a Zrínyinek viselkedő egyén, (aki valóban Zrínyinek volt maszkírozva) megveregette a vendéglős vállát és így szólt:
– Köszönöm a vendégszeretetet, amelyet tanúsítottál irántunk, lesz rád gondom a jövőben.
A vendéglős nagy szemeket meresztett és pénzt kért.
– Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől? (…) Pénzem nincs, de ha lesz, küldök neked, Isten megáldjon!”
És a legfőbb honi pártszervező erő: „Hirtelen jött az ajánlat, de a kérő helyes férfiú, nemcsak régi famíliából való, de ő maga is régi, s mindent összevéve, szerencse Piroskára, mert Radovánnak ugyan nincs semmije, de vannak érdemei, minthogy a hazáért halt meg; olyan hivatalt kaphat, amilyent akar, sőt még országgyűlési képviselő is lehet a jövő ciklusra, ha átáll a szélsőbalhoz.”
És a jól ismert közéleti tekintélyek: „Közéletünk egyik kimagasló alakja vállalkozott Zrínyit informálni. – Ez is hazai típus. Más országban ritka, s itt buján terem, mint a szerbtövis. Ha valakinek restelljük a nevét kimondani, hát azt mondjuk: »Közéletünk egyik kimagasló alakja.« Valaki esetleg semmit se csinált a közéletben, de azért az mégis közéletünk kimagasló alakja lehet. Úgy, hogy több ismeretlen kimagasló alakunk van, mint ismerős. Ez a sajátszerű benépesítése a hazai közéletnek nagy alakokkal igazi magyar találmány, s legalábbis sikerült annyira, mint egyebütt a mesterséges haltenyésztés…”
A regény csúcspontján – képletesen szólva – a hagyományok világából feltámadó Zrínyi, nem értve a bankrendszer logikáját, vitézeivel lekaszabol néhány zsidó tőkepénzest. Erre az igazságszolgáltatás működésbe lép, Zrínyiék hűvösre kerülnek. Mikszáth egyik legfőbb témája a közmentalitás. A nemzet lelkialkatának bemutatása:
„A közvélemény olyan, mint a fodros vizeket járó hajó, ha valami hullámtól nagyot dől jobbra, okvetlenül mindjárt utána éppen olyan nagyot dől balra – míg végre eligazodik. Jönnie kellett mindjárt az ellenáramlatnak is. Különösen a vidéken sajnálni kezdték Zrínyiéket. Oh, a vidéken mégis puhábbak a szívek. És azt is mondták a vidéken: bizony nagy szemtelenség úgy bánni egy Zrínyivel, történelmünk nagy alakjával, mint egy közönséges gonosztevővel, és hát nem is valami nagy kár azokért az összevagdalt zsidókért… Talán mégse puhábbak a szívek a vidéken.”
És a sommás összegzés még a Zrínyiászból, de akár ma is mondhatná bárki: „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!”
Ez a kellemetlen pofájú igazság a témája a Különös házasságnak és A Noszty fiú esete Tóth Marival című nagyregénynek. Ma már ugyan talán senkit nem kényszerítenek pincébe zárva akarata ellenére egyházi házasságra, de az akkori klerikális hivatalok által felhúzott falak áttörésére indított küzdelem leírása is koronként visszatérő aktualitása a magyar irodalomnak a Rab Ráby óta.
A Noszty fiú és a Tóth Mari története sem úgy aktuális Magyarországon, mint egykor. A feltörekvő gazdag polgárcsalád lányát a vagyonért csábító, kártyázó, mulatozó elszegényedett úrifiú történetének alakjai más korokban is visszaköszönnek. Mindkét regénynek egy-egy, a korban ismert anekdota az alapja, amelyet Mikszáth használt fel mondanivalójának kifejezésére.
Az igazi nagyregény, az életmű koronája A fekete város, a hatalomváltás viszontagságainak regénye. Görgey alispán mint a múlt maradványának szimbóluma, önkényeskedő, szeszélyes, hatalommal visszaélő nemesúr, akinek a bűnesete (vadászat közben meglövi a város egyik elöljáróját, aki ettől elvérzik) robbantja ki az alispán és a királyi város közti viszálykodást. Még az eset előtti alispánná választása a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egy, a magyar hagyományokban gyökerező előzménye: „Úgy forgatta a nemes vármegyét, ahogy őneki tetszett. Noha csak negyvenkét éves volt, már harmadszor választották meg alispánnak, mindig egyhangúlag. Erre az egyhangúságra nagy súlyt fektetett, mert minden választás után kivágta a rezet azzal a vakmerő mondattal:
– Nemes atyámfiai! Ha csak egy van is kegyelmetek közül, aki engem nem akar alispánnak, jelentkezzék, és én nem fogadom el a tisztséget, itt állok, nem tehetek másképp, isten engem úgy segéljen!
Persze rendesen síri csend következett. A nemes atyafiak dehogy szóltak volna, pedig titkon mindenki szeretné, ha a szomszédja nekiugrik. De hát ezt halálugrásnak gondolták. Maga Görgey Pál népszerűségnek vette alkalmasint egész komolyan és az egyesek is annak vették, akképpen okoskodván belül a lelkükben: »Nekem ugyan nem kell, de a többiek szeretik, majd bolond vagyok, hogy agyonverjenek.«”
Görgey önkényeskedésével szemben áll a polgári könyörtelenség (Lőcse város és Fabricius), amely a kíméletlen jog- és érdekérvényesítésben nyilvánul meg. Így válik a jog a jogszerűség helyett a jogfosztás eszközévé. És ezért nincs se haladás, se forradalom, hanem pusztán hatalomváltás, amelyről tanúskodik egy országrész zsigerekben hordott tapasztalata: „Így süllyedt az ország napról-napra lejjebb, tehetetlen árvaságba. Alkotmánya iszen még volt, csak éppen nem tartották meg.” „Bécsnek Kollonich csinálta a programot: »rabbá, koldussá s aztán katolikussá tenni az országot«.” „A törvényszékeket felülről szuggerálták, hogy jó néven veszi az udvar, ha némi különbséget tesznek a felek közt vallásuk és pártállásuk szerint. Amiből az lett, hogy a protestánsok csak akkor nyerhetnek pört, ha megfizetik a bírót, de ha aztán jól megfizették, akkor is pört nyertek, ha nem volt igazuk; ebből viszont az következett, hogy a katolikusoknak szintén vesztegetni kellett, ha az igazukhoz akartak jutni.
Így borult a magyar égboltozat mindig jobban, jobban. Felhők, új felhők, csupa felhők. Felhőkből születnek a villámok.”
Ennek a magyar égboltozat beborulásának a regénye Mikszáth utolsó nagy műve A fekete város, amely ott magasodik nemcsak a Mikszáth-életmű, hanem az egész ország fölé mindmostanáig.
Mikszáth 40 éves írói jubileumát nagy ünnepségsorozattal köszöntötték 1910-ben. Az író ezután tüdőgyulladásban meghalt. Hogy melyik műve időszerű éppen, azt mindig az aktuális kormányprogram dönti el.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek